Volt olyan, amiről azt hitted, normális a családoddal kapcsolatban, majd később kiderült, hogy mégsem az?

Hogy normális a házaspárok között a titkolózás ha venni akartak valami maguknak. Egy csomószor hallgattam, hogy "ne mondd el anyádnak", "ne mondd el apádnak". Egy hülye magazinnál is.

Hogy a problémákat csak üvöltve, csapkodva lehet megbeszélni.

Hogy csak azért mert ők tartanak el, mindent tűrnöm kell. Amikor nagyobb lettem, már nem ajándékokat kaptam szülinapra, hanem pénzt. Anyám mindig lenyúlta, rengeteg veszekedés volt belőle.

A dolgok akkor fajultak el, amikor egyetemre mentem és ösztöndíjat kaptam, illetve mellette elkezdtem dolgozni. Az nem volt elég, hogy beszállok a rezsibe és a kajába, az egészet akarta, hogy majd ő tudja, mire kell a pénz.

Több hónapnyi veszekedés után végül elköltöztem. Addig azt hallgattam, hogy amit kapok, semmire sem elég, még éhenhaláshoz sem. Igaz, egy szobát béreltem valakivel közösen, de sokkal jobban éreztem magam. És a pénzből még félretenni is tudtam.

A #9-es Válaszoló sztoriját nagyon át tudom érezni. Nálunk is folyton megy a mai napig a szájhúzás. Nekem akkor lett elegem, amikor Nagymamám a hátam mögött jegyezte meg, hogy “R*hadna ki a bele, amiért’ állandóan csavarog!”, reflektálva arra az eseményre, hogy az ott eltöltött négy évem alatt egyszer kaptam ingyenjegyet a sulitól egy színházi előadásra. Nagyon sok időbe került rájönnöm, hogy a saját keserű, begyepesedett életét tölti ki ilyen megnyilatkozások formájában.

// Más. Szerintem sok “vidékinek”/falusinak ismerős lehet a “városisozás”, mint jelenség. A kárörvendő odaböffenések a vasárnapi ebéd felett (közvetlenül istentisztelet után amúgy...), hogy “Na most jól elveri az eső a folyton csavargó városiakat, pokolba minddel!” és hasonlók.

Plusz amikor Nagymama óvodás kora óta azzal nyüstöli az unokáját, hogy másszon bele a Nagyapja lótrágyás gumicsizmájába, merthogy “Megyünk ki kapálni!”. Nemrég fedeztem fel magamnak, hogy valahol egy átlag Nagymama süteménnyel várja az unokáit, nem egy 130 kilós kőműves babkása adagját próbálja beletömni és piknikezni, biciklizni, akár moziba mennek.

#9 vagyok, furcsa, hogy másoknak is ilyen antiszociális szülei vannak :D Azért mi járunk kirándulni, nyaralni, a szüleim azt mondják, hogy nekik nincs szükségük barátokra, mert "állandóan átjárnának hozzánk" és a munkahelyükön annyi idegesítő emberrel találkoznak, hogy itthon csak egyedül akarnak lenni. Ezt sosem értettem, normális ember olyanokkal barátkozik, akiknek a társaságában feltöltődik, nem nyűgként éli meg, hogy találkozni "kell" velük.

Anyám még elbeszélget a családi összejöveteleken (ami kemény évi 4x1 órás találkozást jelent a nagyszülőkkel és a szüleim testvéreivel), apám viszont annyira nyilvánvalóan szenved az ilyen alkalmakkor, hogy már mindenki számára baromi kínos a dolog. Sóhajtozik, a kezébe temeti az arcát, mászkál fel-alá, toporog, hogy induljunk már haza. Ha valaki beszélgetést kezdeményezne vele, akkor kitérő válaszokat ad "na és milyen a munkahely?" "Ne is beszéljünk róla...", minket pedig sürget, hogy vegyük már a cipőt és induljunk haza. Egyszerűen már szégyellek velük nagyobb eseményekre menni, egyrészt apám nyilvános szenvedése miatt, másrészt azért, mert mindig mi vagyunk az a család, aki megérkezik valahová, köszön, eszik egy szelet sütit, aztán fél óra múlva már indul is haza (nem azért, mert dolgunk lenne, hanem csak mert itthon jobban érzik magukat a szüleim). Ennél már az is udvariasabb lenne, ha el sem mennénk, egyértelmű, hogy úgysem kíváncsiak arra, aki meghívta őket ha egy órán át sem hajlandóak beszélgetni velük.

Ami még eszembe jutott, hogy mennyire elbaxott dolog volt, az a totális következetlenség. Pl kisebb koromban megkérdeztem a szüleimtől, hogy elmehetek-e hétvégén xy helyre és azt mondták, hogy igen. Eleve leszervezett programokat kérdeztem, tudták, hogy kivel megyek, hol leszek, meddig maradok. Én ez alapján naivan el is hittem, hogy akkor mehetek, többet nem is nyüstöltem őket a témával. Aztán amikor elérkezett a hétvége és már épp indultam volna a buszmegállóba, hogy elmenjek oda, ahová elengedtek, akkor jött a "hová mész? Mikor jössz? Arról nem volt szó, hogy x ideig maradsz! Nem szeretem, hogy ilyen későn egyedül mászkálsz. Kérdezd meg apád, hogy elenged-e.". Ismétlem, ez mind akkor történt, mikor már léptem volna ki a házból, hogy induljak a programra. Többször is eljátszották, hogy "nem is szóltam nekik" és hirtelen az a program, amire pár nappal korábban simán rábólintottak valami mérhetetlenül veszélyes dolog lett. Volt, hogy meggondolták magukat (simán csak arra alapozva, hogy SZERINTÜK hülyeség az adott program és ŐK nem szívesen mennének) és mikor már indultam volna, mégsem engedtek el. Én pedig egyetlen ilyen alkalom után is qrvára meguntam, hogy hülyét csinálok a barátaimból és az utolsó utáni pillanatban mondom le a programot, úgyhogy nem mentem többet sehová és a barátaim kerestek helyettem olyat, akit nem féltettek a szülei minden f#szságtól.

Későn (konkrétan majdnem egy éve) esett le, hogy apám miatt vagyok olyan, amilyen. Egyedül nevelt fel, sokáig nagyon apás voltam, kislányként ittam a szavait, kb isten volt, aki mindig és mindent tud. Az a probléma, hogy még mindig és mindent tud, és ettől falnak megyek. Kerestem a problémát, hol a hiba, mit csinálok rosszul, amiért xarul érzem magam, aztán egyik napról a másikra elért a felismerés, hogy "bszki, az apám". Mindig rá számíthattam, ő nevelt fel, imádtam, nem jutott eszembe, vagy nem akartam tudatosítani magamban, hogy ő a megoldás.

Azt hittem, normális amit csinál. Mit is csinál?

Mindig is kritizált. Négy nap múlva leszek 19, de még mindig csinálja, mintha 13 éves kislány lennék. Kértem, hogy hagyja abba, de erre azt mondta, ezáltal ki tudom javítani a hibát, hozzá tudok szokni a kritizáláshoz, merthogy az életben fogok kritikát kapni (szerintem a következő életemre is elég kritikát kaptam tőle, emiatt nem aggódok). Erősen túlzásba viszi. Túlfélt, azt mondja életképtelen vagyok (szerinte, mindenki más szerint nem). Óvodás korom óta mondja, hogy hamar meghal, mert vagy a szíve, vagy a cukor, de valami elviszi, és utána egyedül maradok, senkit nem fogok érdekelni, senkire nem számíthatok, mindent egyedül kell intéznem az életben. Emiatt nagyon feszülten gondoltam, hogy mi lesz velem halála után, aztán nemrég rájöttem, hogy igen, piszok nehéz lesz, de nem vagyok életképtelen és nem kell sanyarú sorsomnak lennie, csak mert drága apám ezt megjövendölte nekem már óvodásként, aztán tiniként, aztán még mindig, fiatal felnőttként.

Apám támogat engem a tanulmányaimban, meg igazából amiben lehet, abban segít, és tényleg szeret engem és mindent megtesz értem, ezeket mind aláírom. Tehát nem rossz ember, és nem akarva csinál nekem rosszat. Egyszerűen ő ilyen. Megváltoztatni nem tudom. Gondolkodtam ezerféle megoldáson, de az a helyzet, hogyha én változnék meg úgy, ahogy neki megfelelne, megint kislány szinten kellene lennem, akinek nincs kiforrott véleménye, gondolatai, amiket meg is valósít, aki vevő arra amit mond.

Konkrétan kijelentette, teljes meggyőződéssel, hogy huszonévesen már nemfog kritizálni, mert akkora már változik a véleményem, én magam változok, máshogy csinálok dolgokat, és be fogom látni, hogy neki igaza van, amiket mindig mondott, így nem lesz miért. <--- Na ez biztosabb jövendölés tőlem, mint amit ő mondott nekem a halála utánról, hogy ez nem fog bekövetkezni.

18/l

Nálunk a családban (anyám, apám, hugom, nagynénéim, nagybátyáim, sőt nagymamák is), mindig az ironizálás, gúnyolódás ment, egymás heccelése, beszólogatás. Na persze tudjátok, "csak szeretetből". (Ja...)

Én azt hittem, ez mindenhol így van, minden családban. Aztán amikor a férjem családját megismertem, akkor jöttem rá, hogy van, ahol tényleg szeretet van, elfogadás, segítés, és ha segíteni nem tud, akkor legalább nem ironizál és szemétkedik a családtag.)

Még annyit, hogy most már nem fér bele nálam sem, és amikor a saját családomhoz megyek haza, nagyon határozottan leállítom őket is (na persze ilyenkor "nincs humorérzékem" szerintük, de menjenek a 3,14csába).

Az utolsó Válaszoló nagyon jól leírt egy másik problémakört. /Nagyszüleim is mindig ezzel kezdték a legtöbb mondatukat, mióta az eszemet tudom, a - mondjuk - “Mi történt az iskolában?” helyett. Plusz ahhoz képest, hogy amikor testvéreik haltak meg, vagy egyéb családi tragédia történt, a legjellemzőbb kijelentésük az volt, hogy “Jaj de jó, hogy nem adtam nekik kölcsön”...

Nagyon megdöbbentett, amikor egy-két alkalommal bepillantást nyerhettem más Barátaim/Osztálytársaim Nagyszüleikkel való beszélgetésbe, mert számunkra ismeretlen volt az, hogy “Hogy vagy, Pannika?”/“Ettél a kakaós kuglófból, amit küldtem, Tomika?”.

Rengeteg minden volt. Igazából egy nagyon elcseszett családban nőttem fel, és nem is teljesen értem, hogy lett belőlem teljesen normális, funkcionáló felnőtt normális magán és társas élettel.

Az, hogy nem mentünk sehova- de tényleg, úgy értsd, hogy sehova, még családi összejövetelekre sem mozdultunk ki, ha valaki rokon találkozni akart, annak kellett hozzánk jönnie-, az elég természetes és alap dolog volt, fel sem merült sosem, hogy mi majd családilag bárhová kimozdulunk. Az hab volt a tortán, hogy amúgy vendégeket sem szívesen fogadtak a szüleim, tényleg csak a szűk rokonság fért bele ünnepnapokkor, a tágabb rokonok meg ha temetés volt vagy valami miatt kellett jönniük, akkor évi egyszer esetleg betehették hozzánk a lábukat. Ilyenek, hogy barátok vagy ilyesmi, arról szó sem lehetett, pedig egyébként egy hatalmas családi házban nőttem fel gigantikus kerttel, felnőttként a saját lányom várva örülnék neki, ha ilyen házban nevelhetném, annyi sok szuper gyerekprogramot tudnék neki szervezni, ovis szülinapi zsúrokat meg akármit. De nem, nálunk a szülinap is az oviban volt megtartva a többi gyerekkel, és ez nekünk teljesen természetes volt. Akkoriban még hagyján, de amikor kamaszodtam és esetleg bemutattam volna az aktuális fiúmat, mert azt hinné az ember, hogy mégis csak érdekel egy normális szülőt, hogy a 16-17 éves lánya kivel-mivel tölti az idejét, az az ötlet is teljesen le volt szólva, eleve felháborítónak tartották, hogy fiúzom, de ebbe még csak beletörődtek, de az, hogy én be is mutassam a srácot :D Na az már túlzás (nyilván annak sem örültek, ha én mentem a fiúhoz, de azt még csak-csak elnézték, gondolom úgy voltak vele, hogy még mindig jobb, mint egy bokor tövében..). És nekem ez teljesen magától értetődő volt, egyszer felvetettem, mert a srác kérdezgette, hogy miért titkolom őt a szüleim előtt, de aztán nyugodt szívvel mondhattam neki, hogy nem én titkolom, hanem ők nem kíváncsiak rá. És valahogy nem éreztem, hogy ez egyébként mennyire iszonyatosan gáz.

Illetve a másik, ami talán sokkal súlyosabb ennél, az az apám viszonya a család többi tagjához. Anyámmal úgy beszélt, mint más a kutyájával sem, velem meg aztán hagyjuk. A verbális bántalmazás enyhe szó erre, teljes terror, egész gyerekkorom azzal telt, hogy ha hallottam őt hazaérkezni a munkából, akkor szinte azonnal gyomorgörcs és egy ideges kapkodás még gyorsan körülnézni, hogy van-e bármi, amibe beleköthet (mindig volt, és mindig ordított érte). Már tizenévesen egyértelmű volt, hogy én nem szeretek otthon lenni velük, és alig vártam, hogy végre leérettségizzek, de csak miután elköltöztem otthonról, akkor tűnt fel, hogy egyébként az ahogy apám kommunikál és viselkedik, az egy kicsit sem normális. Mint egy SS tiszt vagy én nem tudom, folyton parancsolgatott, kritizált, utasítgatott, egyébként tipikus autoriter személyiség volt (már nem él). Anyám meg mondjuk adta is alá a lovat, de gondolom mert félt tőle, hogy ha nem engedelmeskedik neki, akkor még rosszabb lesz, de őszintén nagyon rossz példát mutattak nekem.

Mi is ilyen hendikepes’ születésnap ünneplési hagyomány szellemében nevelkedtünk, miszerint az óvodás gyerek születésnapjára is csak a rokonság tagjait lehet meghívni, főleg a 80+ idős néniket - korban az ünnepelthez illő gyermek pedig lehetőleg ne is jöjjön, mivel a szüleimnek nem volt kedve kiszedni a szőnyegünkből a borfoltokat, miután az ünnepi ebéd után spiccesen az összes vendég hazament hajnalban. A köztes időben sem az aktuális születésnap volt a téma, vagy bármi értelmes, hanem hogy apánk minden létező idióta egyházi mantrát kikérdezett tőlünk a rokonok előtt.

Mostanában, más családok életébe is belelátva abszolút egyértelmű, hogy más a kutyájával művel ilyeneket a közönségének.