Miért van az, hogy a saját családommal nem tudok kedves lenni?

Szívesebben elmondom vadidegennek, vagy barátaimnak vagy bárkinek inkább a titkom vagy bánatom, mint nekik, szívesen nyitok is mások felé, de ha otthon vagyok olyan mintha meghalnék. Utálatos leszek és passzív alig szólok pár szót, és érzek egyfajta haragot. Soha nem mondtuk egymásnak, hogy szeretlek. Kisebb koromban állandóan ellenőriztek, és volt a legfontosabb, hogy meglegyen a lecke, meg hogy ki hányast kapott. A család főleg apám politikája az, hogy mindenki hülye, csak ő nem. Nem mondom, hogy rossz gyerekkorom volt, de soha nem éreztem azt, hogy bízhatnék bennük, nem alakult ki szoros kötődés. Szüleimmel azon kívül, hogy hogy vagyok és mit csinálok és, hogy más hogy van és mit csinál nem tudunk beszélni, és nem is érzem, hogy ettől többet kellene mondjak nekik. Ha ők kérdeznek válaszolok, de magamtól soha nem mondok semmit, még annyit sem, hogy vannak, nem érdekel. Nem szeretek hazajönni, alig vártam költözzek el itthonról, de most a korona miatt megint itthon ragadtam. Sokat gondolkodok ezen, hogy miért vagyok ilyen, más emberekkel meg miért vagyok barátságos és nyitott? Van erre valami reális magyarázat? Vagy csak én vagyok ilyen kegyetlen? 23/L