Hogy élitek meg azt amikor nem becsülnek meg? Mást is nagyon elkeserít?
Sem a szüleim, sem a nagyszüleim nem értékelték sosem amit tettem. Igazából nem is foglalkoztak velem soha. Egész sulis éveimet úgy töltöttem, hogy hazaérve a suliból ímmel-ámmal tanultam, majd tv-ztem. Vagy gépeztem. Nagyon magányos voltam, mert az osztálytársaim is kinéztek és kiközösítettek (mert falun laktam, ők meg mind szinte egymás mellett.)
Volt 1-2 próbálkozásom arra, hogy közösen csináljunk valamit a családdal, játsszunk vagy kiránduljunk, mint amiket más normális családoktól hallottam, hogy ott milyen közös programok vannak. De itthon mindig falakba ütköztem nem akart velem lenni senki.
Most a koronavírus miatt még jobban kibukott a dolog és gondolom az, hogy én is önkéntes karantéba vonultam a nagyszülők miatt még jobban betett. Eddig ki tudtam ereszteni a gőzt amikor elmentem inkább ha felidegesítettek.
Szóval az idős, krónikus beteg nagyszüleimmel élek (szüleim végül elváltak és leléptek...). Nekik tipikusan azok a betegségeik vannak amik a vírus szempontjából rizikósak. Így jobbnak láttam ha én se megyek semerre, a párommal se találkoztunk hetek óta, nehogy elkapva hazahozzam nekik ezt a szart. Állandóan takarítottam rájuk, mert ők persze picikét sem vették komolyan hogy vigyázni kell, papám meg már teljesen az elbutulás útjára lépett, szóval őt 0-24-ben figyelni kellett hogy ne menjen el, meg mivel nagyot hall, előszeretettel bújik más ember képébe stb...
Mióta itt van ez a vírus aludni se tudok jól, éjfél után alszom el, reggel kipattan a szemem és már azon stresszelek hogy a nagyszüleim ma mivel fogják megnehezíteni a "rájuk való vigyázást". Már tiszta idegbeteg vagyok ettől.
Persze most már lazítottunk a szabályokon mi is, remélem eltakarodik végleg ez a dög vírus... de nagyon megviselt a járvány és ez hogy tehetek bármit, bármivel kapcsolatban... sosem ér semmit a szemükben.
Akkor fáj a legjobban amikor rokonok jönnek és az unokatesót szétajnározzák, én meg mintha ott se lennék. Rám nem tudnak mondani semmi jó szót. Inkább ha van valami rossz, akkor azt rám fogják, hogy miattam nincs, én csináltam, milyen szar alak lettem. És akkor mindenki nagyban helyesel.
Mit gondoltok? Van olyan akinek ezt tartósan kell/kellett elviselnie, az hogyan birkózott meg vele hogy nem nézik semmibe se őt, se a munkáját?
(Költözés kb. 5 év múlva várható leghamarabb.)
válasza:
válasza:Én teljesen függetlenedtem érzelmileg, onnantól kezdve nem érdekelt az elismerésük. Nem azért élem az életem és nem azért dolgozom a sikereimért, hogy ezzel mások elismerését kivívjam, hanem azért, hogy ÉN boldog legyen és nekem jó legyen az életem.
Kitartást kívánok.
válasza:"Akkor fáj a legjobban amikor rokonok jönnek és az unokatesót szétajnározzák, én meg mintha ott se lennék."
Ez hogyan lehet? Az unokatesó is ott lakik, vagy hogyan tudják őt szétajnározni...
Mind a két szülőd elköltözött (ahogy te írod lelépett), és akkor ki a családfő? Te hány éves vagy? Iskolába jársz még, de ezek szerint a nagyszülőkön kívül senki nem él veletek?
válasza:Szerintem meg nagyon is értelmes és ügyes vagy. Nem tudom a korod, de nálatok mintha fordítva volna a helyzet, te vigyázol a nagyszüleidre és óvod őket, nem pedig ők téged. Elhiszem, hogy ez nagyon fárasztó és közben aggódsz is értük, hiszen ők a családod.
Dicsérd meg olykor önmagad, ha senki nem teszi, mert nincs könnyű életed.
válasza:Valamilyen szinten meg tudlak érteni mivel némileg hasonló helyzetben vagyok. Annyi külömbséggel, hogy engem nem szapulnak azért itthon állandóan csak szimplán természetesnek veszik, hogy itt vagyok és mindent megcsinálok.
Amivel nincs is baj, hiszen én szerettem volna segíteni, mivel szeretem a családomat. Ennek ellenére azonban rossziul esik, amikor mindennek ellenére is "kevés vagyok" a szemükben és mindig a távolabbi rokon a szent és sérthetetlen...
Az az igazság, az idős kor vele járója ez a viselkedés forma, amit tapasztalsz. Egyre kevésbé tapintatosak, és annyira begubóznak saját öregségükbe és korlátozott életükbe (mert lássuk be már nem tudnak annyi mindent megtenni mint fiatalabb korukban és ezt csak egyre nehezebben viselik el), hogy jobb szó híján nem veszik észre a körülöttük lévő jó dolgokat, inkább a rosszra összpontosítanak.
Nem hiszem, hogy ezzel lehet bármit is kezdeni. Én csak azt tudom tanácsolni, hogy ne vedd vérkomolyan a bántó megjegyzéseiket, valószínűleg ők sem teljesen úgy gondolják és tisztában vannak vele mennyi mindent köszönhetnek neked. Megpróbálhatsz persze bezsélni is velük róla, de korukból kifolyólag nem hinném, hogy elérnél vele bármit.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!