Ki,hogy bírja,hogy pszichés beteggel él?

Juj... Nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetben vagy!

Nálam nagyapám volt elképesztően hipochonder (nem, ez nem egy vicces, könnyed kis képzelt betegség, ahogy azt sokan hiszik sajnos). Így élte le jóformán az egész életét, nagyanyám lelkét is teljesen felemésztve. Rettegett a ráktól, saját magát hergelte, hogy nála az tuti, hogy kialakul, állandóan erről beszélt, minden kis apróságtól idegbe jött, rettegett az orvosi vizsgálatoktól, egy szimpla vérnyomásméréstől hangosan jajongott (nem megjátszotta), szívbeteg volt, állandóan a szívét masszírozta, és minden apró jelre a halált vízionálta magának. Végül elkezdett undorodni a testétől, mondván ő rettenetesen lefogyott (sosem volt kövér), nem tudott tükörbe nézni, nekünk mutogatta magát, hogy nézzük meg, milyen lett, stb. Tizenegy éve kórházba került bélproblémával, műteni kellett. Onnantól kezdve még jobban beleőrült a dolgokba, tömte magába a hashajtót, állandóan az időt nézte, ha nem hatott percre pontosan, kórházat és műtétet képzelgett magának. Iszonyatos volt... Rengeteg időt töltöttem náluk, borzasztó volt az, hogy az esetek többségében csak a gondról, a betegségről, és a fájdalmakról esett szó. Pánikbeteg lettem, és borzasztó erős hipochondria alakult ki nálam is később, akárcsak nála. Vannak napok, amikor szinte rohammal ébredek, mindenféle betegséget képzelgek magamnak a legapróbb tünetekre, stb.