Eddig szerették és visszasírták, most, hogy lánykérés volt, lebeszélnének róla? Ennek mi értelme van?

Fuhh, és még a szüleimet, családomat gondoltam fárasztónak... :D

Ők aztán szinte semmik itt pár emberhez képest.

18 évesen hoztam egy nem átgondolt döntést, mert megijedtem. Ott volt a továbbtanulás témája, amiben sokáig bizonytalan voltam, majd a barátom feldobta azt is, hogy költözzünk össze. Féltem, hogy az már túl sok lenne és én nem arra vágytam, hogy 18-19 évesen annyi legyen az élet, hogy napközben suliban vagyok, este meg megnézünk egy filmet és alszunk. Nem erre vágytam, ez van. Ha viszont őszintének kell lennem (és miért ne lennék az?!), akkor azt kell, hogy mondjam, hogy kellett az a szakítás. Kétszer tanultam külföldön az egyetem alatt, két nyarat éltem Spanyolországban, és 3 hónapot az USA-ban. Ha úgy megyek egyetemre, hogy már a barátommal élek, akkor több, mint valószínű, hogy ezeket kihagyom és mellettük még sok mást. Nem bánom, hogy szingli voltam sokáig, nekem kellett ez ahhoz, hogy "lenyugodjak". Rájöttem, hogy mit akarok az életben és nem lesz az, hogy 38-40 évesen, két gyerek mellett majd bekattanok, hogy én még nem éltem. Mert már most sem vágyom azokra, amikre a húszas éveim elején, és teljesen máshogy látom a világot, mint akkor.

Az anyagiak nem tudom, hogy hogy jön ide. 18 éves korom óta külön élek, lediplomáztam, dolgozom (ahogy a párom is). Mivel nálam lakunk, az ő lakása lett kiadva, de a pénzen nincs vita soha. Közös számlánk nincsen még, de egy összegből gazdálkodunk.

Unokáról egyelőre szó sincs, 2-3 év múlva szeretnénk gyereket talán, de még az sem fix. Ezt a családom is tudja. Ha lesz is majd, akkor is szeretnék 1 éves kora után legalább 4-6 órában újra dolgozni. Nem szeretnék olyan nő lenni, akinek még a 4 éves gyereke mellett is a házimunka az egyetlen dolga, ez nem én vagyok. Nem ezért tanultam, és dolgoztam rengeteget.

Háziasszony egyáltalán nem vagyok, és soha nem is voltam. Ezt nagyon jól tudja a párom is. :) 19 évesen inkább spóroltam máson, de már akkor is kerestem valakit, aki segít az akkori lakásom tisztán, rendben tartásában, és ez most sincs máshogy. Vagyis pont most igen, mert amíg ez a helyzet tart, nem jön hozzánk a hölgy, de amúgy heti kétszer van segítségünk. Én ezt nem érzem cikinek, ahogyan a párom sem. Dolgozunk mind a ketten, a szabadidőnkben jobban szeretünk mást csinálni, mint a takarítás, kerti munkák. Ettől függetlenül nem vagyunk koszosak, igénytelenek. Nyilván ha kiborul valami, vagy az előszobában lejön a cipőnkről a kosz, stb feltakarítjuk, de a lelkemnek jót tesz, ha néha egy profi is áttakarítja a házat. Tudom, hogy ezt sokan lenézik, de anno gyerekkoromban hozzánk is járt egy néni hetente, pedig anyukám htb. a mai napig. Szerintem ebben semmi rossz nincs, a párom szerint is jobb így, minthogy a fél szombatunk a takarítással menjen el. Megosztjuk a feladatokat itthon, nem az van, hogy minden az én dolgom, mert nő vagyok. Pl. utálok porszívózni, ezért azt mindig ő csinálja. Süteményeket sütni nagyon szeretek, de húsokkal foglalkozni nem, ezért az ebédek, vacsorák nagyobb része is az övé. Viszont ez nem zavarja, mert a főzés az egyik hobbija és férfi létére nagyon otthonosan mozog a konyhában.

Örökbefogadáson is gondolkoztunk, lehet később be is vállaljuk, de most egy megbízható, elismert kennelből lesz kiskutyánk. Kölyköt szeretnénk, és egy bizonyos fajtát.

Az a vicces, hogy szerintem én vagyok a sokkal szerelmesebb most. Nem tudom, pár ember miért gondolja, hogy ez nálam kedvelés kategória... Akit kedvelek, azzal elszórakozok, de nem akarok vele összeköltözni, nem akarom, hogy együtt aludjunk, stb. Ő teljesen az életem része lett, megosztok vele mindent. Nincsenek titkaink egymás előtt.

Mielőtt kimondtuk volna, hogy együtt vagyunk, sokat beszélgettünk a kamaszkori énünkről, kapcsolatunkról, mert nem akartam úgy kezdeni egy új fejezetet, hogy kimondatlanul maradtak a dolgok. Ő is egyetértett abban, hogy visszagondolva tényleg "kellett" az a szakítás, mert ha akkor hirtelen összeköltöztünk, biztosan máshogy alakult volna az életünk és nem feltétlen jó értelemben.