Introvertált, vagy csak egyszerűen lusta 20 éves?

Sziasztok!

Sorrendben visszafelé fogok reagálni, ha nem bánjátok.

Nem akarom elküldeni itthonról, írtam, az lenne a legjobb, ha a környéken találna munkát, de ebben a régióban a munkalehetőség, még rendszergazdaként is nagyon kevés, egyelőre a ninccsel egyenlő. És nem tudom belőni azt az időintervallumot, ami még úgymond egészségesnek nevezhető úgy, hogy nem mozdul ki itthonról. Legalább szórakozni járna el. Anyagilag nem vagyunk ráutalva, hogy hú, de hamar elhelyezkedjen, csak a lelki egészsége, és a kapcsolatok hiánya miatt aggódunk érte. Mivel nem járt/jár sehova, neki is van megtakarítása, amihez nem is nyúl hozzá (ahogyan mi sem, az az övé).

Beszélgetünk vele sokat. És igen, vannak vállvonogatásai, illetve általában azzal zárja le a témát, hogy ő még ráér. Ha a nők kerülnek szóba, mereven elzárkózik. Innentől kezdve pedig egy darabig semmiről sem hajlandó beszélni. Mindig biztattuk, próbáltuk erősíteni az önbizalmát. Kisiskolásként 2 évig járt karatéra, saját ötlete volt, de feladta. Fél évig lovagolt, azt is abbahagyta. Ennyi volt a sporttal való kapcsolata.

Anonymous.

A te életed sem volt könnyü. Minden elismerésem, hogy talpra tudtál állni. A te példád ad egyfajta erőt és reményt számomra, hogy ez neki is sikerülhet. Köszönöm!

Ami a párkapcsolatot illeti, ne add fel. Az írásod alapján, okos, intelligens ember benyomását kelted. Miért ne sikerülne?

Sokmindenben igazad van, sok mondatod betalált. A két fiunk élethelyzete között az a legnagyobb különbség, hogy míg a kicsi szerető nevelőcsaládból érkezett 9 hónapos korában, addig a nagy nevelóanyja a pénzért nevelte (és nem szerette!) 16 hónapig. Nehéz volt megtanítani szeretetet adni és elfogadni. Azt gondoltuk, sikerült, de úgy tűnik, mégsem, vagy legalábbis nem hiánytalanul.

Valószínű az is, hogy azért ragaszkodik a 3 "öccséhez", mert szövetségest, sorstársat lát bennük, akik ugyanúgy érkeztek, mint ő, akik ugyanúgy nem kellettek a szüleiknek, ahogyan ő. Nem tudom. A tanácsaid (mindenkiét) igyekszem megfogadni, bàr nem tudom, hogy veszem rá a táncra, ami nagyon jó ötlet egyébként.

Még egyszer nagyon köszönöm kivétel nélkül mindenkinek.

Még egy kis kiegészítés.

A nagyfiunk 3,5 éves koràban sajnos az első férjemmel megromlott a kapcsolatunk, békésen, civilizáltan elváltunk. Az örökbefogadó apukájával azóta is tartja a kapcsolatot, sokszor vannak együtt a mai napig. Míg gyerek volt, mentek együtt nyaralni, szerveztek apás programokat.

7,5 éves volt, mikor megismerkedtem a mostani férjemmel, akit csak akkor mutattam be neki (illetve őket egymásnak), mikor éreztük, hogy igen, együtt szeretnénk leélni az életünket. Illetve azt is megbeszéltük előtte, hogy ha köztük nem működik a kémia, akkor nem erőltetjük. Izgatottan készültünk a napra mindhárman. Az akkor 8 éves fiam persze tudta az elejétől, hogy találkozgatok valakivel, sokat beszélgettünk róla. Nagyon jól sikerült az első találkozás, aznap este már a férjem olvasott neki mesét. Azóta is jó a kapcsolatuk.

10 éves volt, mikor örökbefogadtuk a közös fiunkat. Erről is rengeteget beszélgettünk vele előtte. Várta, végigkísérte a folyamatot, jött velünk látogatni. Beszéltünk arról is, hogy vele is ugyanígy zajlott az egész. A férjem nem tett ès nem tesz különbséget kettejük között, sőt a nevelt babák is teljes értékű tagjai a családnak mindenki számára.

A két örökbefogadott fiunk közt persze voltak súrlódások, feszültségek, generációs problémák, hiszen több mint 10 év van köztük.

Egyedüli érdekesség és furcsaság az az, hogy mikor szóba került a közös gyerek örökbefogadása, és sok évvel később a nevelőszülőség gondolata, a nagyfiunk mindkettőnek örült, de mindig hozzátette, akkor örülne még inkább, ha fiúk érkeznének. Sose kötöttük ki, hogy milyen nemű gyerekeket szeretnénk örökbefogadni, majd befogadni. Úgy alakult, hogy mindig fiúk érkeztek.

Na, ez megint hosszú lett. Lőjjetek le nyugodtan!😃

Ez igaz, Anonymous. Ha a gyerek rossz példát lát a szülei párkapcsolatában, a későbbiekben gondot okoz az övéiben. Lehet, hogy a válásunk volt rá ilyen hatással, bár ritka szépen váltunk el figyelve a gyerek érzéseire.

Utána 5 évig a szüleimnél, de független nőként egyedül neveltem őt. A szüleim nem voltak épp az ideális párkapcsolat mintaszobrai. Édesapám alkoholista volt, de soha nem bántotta a gyereket, rajongásig szerette (első unoka), sokat foglalkozott vele (az öcsémmel és velem gyerekként semmit). Édesanyám egy nagyon erős, csupalélek ember. Rá a mai napig bárki számíthat. Olyan "mindenkinek segít, de nem nyomulósan"- típus.

A mostani férjemmel a párkapcsolatunk jó. Tehát 8 éves korától már egy jól működő kapcsolatot látott/lát maga előtt. Látta, látja azt is, hogy igen, vannak, voltak, lesznek rosszabb napok, mosolyszünetek, de mindig megbeszélünk mindent, nem félünk kimutatni nemcsak a pozitív érzéseinket, hanem a negatívakat is. Kommunikálunk. Szeretünk, és igen, néha vitázunk is. Erről szól az élet, erről szól a párkapcsolat.

Akkor hol lehet a hiba?

Mindenképp elküldöm terápiára.

Az a pszichológus, akihez járt, záráskor azt mondta neki is, és nekem is, hogy bármikor visszamehet hozzá, akár felnőttként is. Felveszem vele a kapcsolatot. Köszönöm.