Miért nem érti meg a családom, hogy nekem sem jó így, de jelen pillanatban nem tudok pozitív irányba változtatni az életemen?

Nem várom a családomtól, hogy bármit is megoldjanak helyettem. Eddig sem tették soha, most és a jövőben sem fogják és nem is kell. Viszont ugyanúgy arra sincsen szükségem, hogy véleményezzék az életem, kéretlen tanácsokat adjanak és cseszegessenek "segítség" és "támogatás" címén. Nem várom a csodát sem, csak szimplán jelenleg tényleg nem látok semmit sem, ami pozitív irányba mozdítaná a helyzetemet. Pszichológushoz ugyanúgy nem kell vinnie senkinek sem, ha úgy érzem, hogy szükségem van rá, akkor majd elmegyek, de ez jelenleg nincsen így.

Nem járok el, mert nincsen hová vagy kivel. Nincsenek olyan programok a környezetemben, amik érdekelnének és egyedül is jól érezném ott magam. Vannak barátaim, akikkel szoktunk közös programokat szervezni, de velük nagyon nagyon keveset tudok csak találkozni, mert más városban és más egyetemen tanulunk (egyrészt távolság, másrészt pedig más a félévünk beosztása is, mindenkinek van egy halom zh-ja, vizsgája is), az egyiküknek van párkapcsolata is, a családjukkal is töltenek időt stb., szóval nagyon nehéz összeegyeztetni. Az egyetemen pedig még nem találkoztam olyanokkal, akikkel valódi barátságot alakíthattam volna ki (senki sem szimpatikus annyira és nem egyezik az érdeklődési körünk) emiatt csak felszínes barátságokat sikerült szereznem.

Munkát pedig nem találtam olyat, amit az egyetem mellett is el tudnék vállalni. Az órarendem eléggé lekorlátozza a lehetőségeket (minden nap vannak óráim, egész nap elterítve, ahogyan éppen meghirdetik) és ennyire rugalmas munka nem létezik, legalábbis én eddig még nem találtam ilyet. Azért úgy nehéz munkát vállalni, ha az ember az egyetemen is teljesíteni szeretne (magyarul be szeretne járni az órákra és tanulni is akar). Nekem egyelőre az egyetem az első és szerencsére nem is szorulok rá arra, hogy dolgozzak és pénzt keressek, így a munka mondhatni csak egy szabadidős elfoglaltság és tapasztalatszerzés lenne számomra. Szóval nem szeretnék tárgyakat bukni, féléveket csúszni amiatt, hogy közben tudjak dolgozni. A szünetekben pedig megint nem sokkal egyszerűbb a helyzet, hiszen egy-két napokra vagy hetekre nem fognak felvenni sehová, a nyarat pedig otthon töltöm (olyankor nem kapok kollégiumot) és ott normális munkát nem lehet diákként találni (pl. protekcióval elmehetnék flakonokat matricázni szellemi fogyatékosokkal, napi 500 forintért, de mindenféle lenézés és ellenszenv nélkül mondom azt, hogy őszintén nem erre vágyom).

A szakom alapból érdekel, szeretem és megy is. Ami zavar az az, hogy szerintem nem veszik elég komolyan és nincsenek olyan lehetőségeink (pl. ösztöndíjak, szakkollégium, tudományos előadások), amik valami kis pluszt adnának. Most már nem fogok átjelentkezni másik egyetemre, mert kb. kezdhetném az egészet az elejéről, de továbbtanulni már máshol szeretnék.