Az igazi megszenvedős kitartás szerintetek egy pozitív, vagy negatív emberi tulajdonság jelen korban?

Nos, szerintem ez egy pozitív tulajdonság. Én is örülnék ha képes lennék annyit edzeni, hogy tökéletes testem legyen, de nem megy, mindíg feladom sajna :/

Szerintem bizonyos értelemben, jár a tisztelet az ilyen embereknek

Csak a fő kérdésre reagálva:

mivel a média mindent szétb×, ami jó, emiatt sajnos a mai társadalomban sablonossá, unottá kezd válni ez a dolog is.

Olyan szerintem nincs, hogy valaki végig örömét leli a küzdelemben.

Én például (már dolgozó emberként) elhatároztam, hogy programozó szeretnék lenni. Nagyon bejött, úgy szeretem csinálni, mint én magam eddig semmi mást.

Viszont iszonyú sok lemondással jár (és a közvélekedéssel ellentétben még utána se biztos, hogy az ember el tud indulni ezen a pályán), kb se éjjeled, se nappalod, se hétvégéd.

Hiába élveztem, sokszor előfordult még olyan is, hogy sírtam miatta, de konkrétan sírtam. Hogy évszaktól függetlenül (majdnem) minden nap munka után lelkiismeretesen haza kell menni és nyomni kell.

Szeretem az úszást és motivációként olykor úszókkal készített kisfilmeket, videókat nézek meg.

Fáj nekik, sírnak, sokszor utálják az egészet.

Az volt durva, amikor egyikőjük, talán Kapás Bogi mondta, hogy gyerekkorukban ugyanazt az edzést csinálták végig, ugyanúgy szenvedtek végig, mégis csak páruknak sikerült elérni valamit. A legtöbben abbahagyták, miután nem jutottak vele sehova...

Egy másik mondta, hogy ha nem úgy állnának hozzá a szülei, ahogy, akkor már rég abbahagyta volna.

Biztos vagyok benne, hogy az orvostanhallgatók is sokszor szenvednek és nemcsak a vizsgaidőszakra gondolok!

Egy-egy szárazabb anyagrész, vagy szimplán a kevés szabadidő, hogy szorosan, sietősen, nagyon tudatosan kell beosztaniuk az idejüket.

(Egyébként nekem ez a legnehezebb. Annyian mondták nyáron is, hogy ne minden nap tanuljak. Nyilván nem minden nap tanultam, de attól még az állandó sietés, a szoros időbeosztás, előre tervezett órarend szerint élés nagyon megviselt, a sírás igazi oka ez volt. Jó, igen, nem minden nap kódolok, de attól még nem élhetek szabadon és lassan, ahogy vágyok rá.

Más meg pont a pörgésre vágyik.)

Az edzőtermes példádra azt tudom mondani, hogy nem semmi, ha valaki tényleg ilyen nagy áldozatokat tud hozni, főleg, ha adott téma annyira nem érdekki, pl önmagában az edzés nem szenvedélye, csak valamilyen testet el akar érni.

Én például semmilyen testet nem szeretnék elérni, csak jobb életminőséget.

Az élethossz nem érdekel, azt annyi más is befolyásolja, messze is van még meg szerintme emberiség se lesz addig.

A perpillanat közérzetemért már igyekszem tenni. Nade az étkezés... Megenni azt, amit nem kívánok, nem megenni, amit kívánok...

Nagyobb szenvedés ez, mint amekkora közérzetjavulást esetleg elérek.

Azért igyekszem változtatni, nem csupán az "ösztöneimre" hallgatni az étkezésben, de bizonyos határokkal.

Hogy mi a társadalom véleménye...

Leginkább arra néznek fel, aki sokat ér el kevés ráfordítással. Magyarul aki jó képességekkel születik.

Bár az emberek lenéznek mindent és mindenkit. Csordaszellem és a könnyebb ellenállás felé húzás. Nem teszem hozzá, hogy manapság, mert ez így lehetett 50, 100, 1000 éve is.

"Szilveszterkor mindenki büszkén veri a mellét arra, hogy jövőre nem fogad meg semmit mert úgyse tudja betartani, csak bűntudata lenne, így nincs értelme."

Ez a lustaság, a könnyebb ellenállás irányába menetel és a csordaszellem.

Én amúgy azt nem értem, miért nem lehet inkább lájtos, arany középút célkitűzéseket megfogalmazni?

Nekem például az étkezésre és a mozgásra olyan célkitűzéseim vannak, amik a semminél többek, nekem azért már kihívást, de még teljesíthető, ezért nem adom fel 1 hónap után úgyse fog menni címszóval.

Ha meg kell játszani, akkor nehéz, ha öszinte akkor nem.

Sokan szeretnek önmaguknak is hazudni.