Az egyik barátnőm emberi roncs, hogy segíthetnék rajta?

Volt egy ilyen barátnőm (amúgy azt hittem ő egyedi eset de már látom h nem)

Amikor megismertem, tudtam h rendes ember, csak vmiért nem békélt meg a világgal. Attól kezdve folyamatosan segítettem neki, egyik szar után a másikból húztam ki.

Mindig adtam neki a tanácsokat, feláldoztam miatta a jó híremet, a barátaimat, de ő szögegyenest az ellenkezőjét csinálta annak, amit mondtam, utána meg jött h meg akar halni, ő milyen szerencsétlen, őt mindenki utálja. Hogy ő a terhemre van (és igen, ekkor már tényleg a terhemre volt de én egy ilyen hülye birka vagyok, akit bolondnak lehet nézni). Én persze mondogattam, szép vagy, jó vagy, és nem vagy a terhemre, ó miért is lennél drágaságom... 8-)

DE aztán kiborultam. Úgy éreztem, hogy kiszívja az energiáimat h a saját gondom helyett is az ő - mondvacsinált vagy szándékosan létrehozott - bajait megoldjam.

Sokszor gázolt a lelkembe, már-már én éreztem azt hogy egy szerencsétlen, utálni való csődtömeg vagyok, hiszen nem tudok rajta segíteni.

Ha megharagudtam, jött a lelki zsarolás, hogy én vagyok neki az egyetlen és hogy ha elveszítene, akkor megölné magát.

Az öngyilkosságról annyiszor beszélt és vagdalta magát, hogy a végére már-már immúnis lettem a témára.

Aztán végképp kiborultam. Írtam neki egy búcsúlevelet és kiléptem az életéből. Elköltöztem jó messzire. Engem megfojtott ez a barátság.

A levélben nagy vonalakban az volt, hogy én mindent megtettem érte, de látom hiába. Ő mindig az ellenkezőjét teszi, mint amit mondok, mintha szándékosan akarná bajba keverni magát, hogy aztán vigasztaljam. Sokan szerették őt, de elüldözte őket a viselkedésével. Miért kéne hát bűntudatot éreznie annak, aki tud és mer boldog lenni? Sokan szeretnék őt most is, hogy ha végre felhagyna az önsajnálattal és észrevenné, hogy mások is léteznek a világon rajta kívül.

A levél végére úgy bedühödtem, hogy a szemébe vágtam, hogy ha öngyilkos akar lenni, ne kínozza már a világot, bújjon el egy erdőbe és akassza fel magát, de "ha élni akarsz b*meg, ugyanannyi erőfeszítés neked is mint másnak".

És hogy sajnálom a családját, mert ők is tehetetlennek érzik magukat, úgy érzik ők a hibásak, miközben a legtöbb ember boldog lenne ha ilyen családban élhetne. "Nyisd már ki a szemed és vedd észre, az életed sokaknak csak az álma lehetne, de ők mégis boldogok."

Minden lehetősége adott a boldogsághoz, senkit sem okolhat a saját bénaságáért hogy nem használta ki a lehetőségeket. Én a kezemet nyújtottam, de nem fogta meg. Úgy érzem felesleges vagyok, most búcsúzom, köszi, hogy legalább elolvastad...blabla...

Feladtam a levelet és majdnem megszakadt a szívem. Egy éven keresztül kínlódtam, de vártam és vártam. És visszajött. Azt mondta, hogy teljesen magára maradt. A levelemet minden nap elolvasta, nagyon hiányoztam neki. Sok mindent átgondolt és megbánta, hogy kitette engem ennek az egésznek és most jött rá, mennyi mindent megtettem érte. Megbeszéltük, hogy a barátságunk egy egészséges baráti kapcsolat lesz és mindent megbeszélünk és meghallgatjuk a másikat és megfogadjuk a jó tanácsokat elfogadjuk a segítséget.

Azóta évek teltek el, barátnők maradtunk és még mindig terelgetem az úton de már eredménnyel. neurózist állapítottak meg nála, de a gyógyszereket nem pártoljuk, sajna nem segít. Most már ő is csak egy a barátnőim közül, nem az egyetlen, aki kitölti minden percemet.

Most már a harminchoz közelít de még mindig egy 16 éves érzelmi szintjén van .DE most már hajlandó változtatni.

Ja és a legfontosabb gondolat a levelemből kimaradt:

HA TE NEM AKARSZ SEGÍTENI MAGADON, AKKOR ISTEN SEM SEGÍTHET RAJTAD!