Miért felnőtt koromra ütköznek ezek ki nálam?

Minden gyerekkori sérelmem most jön elő. Az, hogy anyámat vártam minden vasárnap, de nem jött, hogy apukámra nem is emlékszem, és már soha nem is fogom látni, a testvereim hiánya. Az, hogy a Nagyszuleim meghaltak, a gyász maga.

Most érzek mindent; dühöt,fájdalmat, hiányt. A gyerekkoromra vezetek vissza mindent, ami nem stimmel velem. De közben meg jó úgy az életem ahogy van, tehát nem panaszkodom, de néha csak arra vagyom, hogy felébredjek egy normális szerető családban, ahova nemcsak becsúsztam, nemcsak befogadtak, hanem vártak és fontos vagyok nekik.

És neha olyan szívesen anyám szemere hánynám, hogy mi a fenéért szült meg minket, ha egy percig sem harcolt értünk. Olyat is mondott, ha visszacsinálna, egyikünket sem szülte volna meg, mintha a mi hibánk lenne....De szeretem őt és valahol sajnálom. De akkor is bánt, hogy rajongásig szerettem őt gyerekkoromban, sírtam utána, lestem az ablakból, hátha jön, de nem jött. És nemcsak hozzám nem, hanem a testvéreimhez sem. Az új férjével volt. És mostanában vagyok rá igazan dühös, hogy miért nem voltunk elég fontosak neki.

A masik a Nagyszüleim halála. Akkor nem emlékszem, hogy nagyon kiborultam volna, persze sírtam, de nem emlékszem igazából másra. Most viszont nem telik el úgy nap, hogy nem sírnék, nem tudok úgy beszelni róluk, hogy el ne bőgném magam, és közben végig a bűntudat bennem, amiatt ahogy viselkedtek velük, amilyen hálátlan voltam velük.

26 éves vagyok, és most fáj valamiért minden a legjobban. Sokszor úgy érzem nem is kellett volna megszületnem hisz végül csak nyűg voltam mindenkinek. Bár szeretem az életemet és szeretem azt amim van, de ha végiggondolom, akkor valóban nyűg voltam, egy éhes száj, akivel kell kezdeni valamit. És erre most jöttem igazan rá, csak nem tudom miért.