Férjem már 84 éves, középsúlyos demencia stádiumában van. Itthon már nagyon nehéz vele együtt élni, hogyan tovább?

Szerintem itt nagyon őszintének kell lenni, mit akarsz. Ragaszkodni a férjed emlékéhez az előtted álló emberalakú valamiben, vagy a benne megmaradt embernek a leginkább neki szükséges segítséget megadni.

A férjed 1-2 éven belül megszűnik az az ember lenni, akinek hűséget esküdtél. Sőt, megszűnik ember lenni, csak emberalakú marad. Nem egy fél oldalra lebénult sztrókos, akinek legalább a szemén látod a mosolyt, ha egy régi történetet mesélsz. Legtöbbször üveges szemekkel néz majd vissza, és az tökmindegy lesz neked, hogy azért mert a tötlrténeten gondolkozik, csak válaszolni nem tud, vagy ott sincs.

A kisbaba (99,99%-ban!) rohamosan fejlődik, és egyre inkább ember lesz, akivel - annyira amennyire - öröm az együttlét. Ha bekakil, hát bekakil, annak hamarosan vége, emiatt elfogadható a dolog. Itt a férj egyre kevésbé ember, majd egy idő után csak ember alakú lesz, de alapvetően csak agresszív lesz (mint a kisgyerek, de az egyre kevésbé az) és odacsinál mint az állat.

1. 10 éven belül nem fogod bírni erővel az ápolást, mert méretben felnőtt marad a férjed, de szellemileg kisgyereknél rosszabb marad.

2. Ha otthon marad, gyakorlatilag minden erőt és örömöt kiszív belőled. Az unokára sem marad energia.

3. Elsődleges szempont, hogy a lányotok életét nem szabad, hogy tönkretegye!

A fentiek alapján a - hamarosan emberileg csak volt - férjed számára a szakszerű segítséget egy intézet biztosítja, nem a megszokott otthon. Egy ideig még lehet ápolókkal próbálkozni, de ez csak 1-5 év ebben a korban.

Őszintén remélem, hogy ha fennáll a fenti állapot veszélye, lesz erőm megkímélni a szeretteimet.

Nézd, te is tudod, mik a lehetőségek:

- ápoljátok (külső segítséggel, de otthon), és igen, ez áldozat

- beadjátok egy intézetbe, és igen, a kutya se fog törődni vele, 1-2 hét, és csak vegetál majd, amíg el nem lehet temetni.

Mindkettőre láttam példákat közelről.

Én ápolom az apámat. Igen, rohadtul nehéz! Igen, nem fogom már ezeket az éveimet visszakapni soha. De ő is megtenné értem.

Nekem nem lenne szívem otthonba adni, amíg totál el nem veszti az eszét vagy amíg nem válik agresszívvé, ön- és közveszélyessé. Nálam ezek a kizáró okok. Az, hogy "elrontja a hétköznapokat" az én szememben rettenetesen szánalmas kifogás. (Persze, függ attól, hogy mit jelent a "középsúlyos demens) De arra, amit írtál, nem fogom azt mondani, add csak otthonba, és nem fogom simogatni a lelkiismeretedet.

A vizeletproblémákat többféleképp is meg lehet oldani. Napi pár óra felügyelet is sokat segíthet (amennyit meg tudok fizetni): háziorvos, szakorvos, egyházak, otthonok, fb csoportok mind adhatnak tanácsot, segítséget. Be lehet szerezni otthonra pár segédeszközt is.

Viszont ha hosszabb távon (mikorra már tényleg mindegy lesz neki, hogy hol van szegény) valóban jó otthont akartok neki, mert azért 1-2 akad, akkor már most el kell kezdeni az intézeti elhelyezést intézni és várólistára kell vetetni. Alaposan körül kell az adott intézetet járni!

21!

Baxus, láttál már közelről demens embert? Amihez nem értesz, amit nem tapasztaltál, arról ne alkoss véleményt légyszíves. Tudod hogy meg lehet gyűlölni valakit, akit mindennel jobban szeretsz amiatt, amit a demencia tesz vele? Amikor napról napra mondjuk lek..váz, őrjöng, hogy meg akarod gyilkolni, válogatott sértésekkel esik neked naponta, agresszív.... Kb olyan, mintha egy alkesszel élnél együtt, aki magához se tér a mámorból, folyamatosan mata részeg. És nem, hosszúidéig ezt nem lehet csinálni. Épp azért nem, mert a végére meggyűlölöd. Mert az ő életét te már nem tudod szebbé, jobbá tenni, ellenben ő tönkreteszi a tiédet. Hiába tudod, hogy a betegség teszi, nem lehet a végtelenségig bírni. Nálunk nagyanyám teljesen belerokkant az ápolásba -mert ugye holtomiglan, holtodiglan....- anyám meg a nagynéném átesett pár idegosszeomlason, depresszión.... Úgyhogy igenis, legyen a saját kényelme lényeges, te meg nyugodtan szégyelld el magad

Betegszervezetektől, hozzátartozói csoortoktól kérj tanácsot, hogy az optimális megoldást megtaláljátok.

Hihetetlen volt 60%-os értékelésű válaszadó válaszát olvasni, aki sose látott még demens beteget és azzal jön, hogy "magyarázzák el neki", hogy "ez szükséges"...

Ne foglalkozz azokkal, akik előítélettel viseltetnek irántad, a másik életében ezek az emberek úgy gondolják - tévesen - hogy "rendet tudnának tenni", a magukéban se tudnak, az a bajuk.

"Azért szomorú ezt olvasni hogy több évtizednyi együttélés után, csak a te kényelmed a fontos.

Fogadjatok házi ápolót."

Kifizeted?

Alsó hangon háromezer óránként!

Igen, kifizettem a nagyapámnak is, és miután már nem tudtam egyedül ellátni az apámnak is, de akkor is minden nap mentem hozzá, bár ha ő többnyire nem is fogta fel hogy ott vagyok.

Nyugodtan le lehet pontozni, akkor is azt gondolom, hogy kötelességem minden erőmmel megőrizni az emberi mivoltát, beteg szüleimnak, és majd ha szükséges a férjemnek is.

Idősgondozóként nem egyszer ápoltam demens beteget. Aki nem tudja, hogy ez mivel jár, az ne magyarázzon, hogy jóban-rosszban, meg hasonlók.

Egész nap, 0-24-ben egy demens beteggel lenni, rá vigyázni, lefoglalni nagyon megterheli az embert, nem csak szellemileg, hanem lelkileg is. Gondoljatok már bele, végig kell néznie, hogy élete párja szépen lassan teljesen elveszíti a kapcsolatot a külvilággal és MINDENT elfelejt, a saját családját is.

Kedves kérdező. Nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetben vagy, ahogy előttem tanácsolták, próbálj házhoz járó ápolónőt keresni, akárcsak pár órára naponta.

Keress olyan intézményt, ahol kifejezetten demens betegekre szakosodnak. Egy bizonyos stádium után a beteg nem tartható otthon, mindenképp intézményi elhelyezés kell.