Miért kell a szüleimnek is egyet belém rúgniuk?

Mostanában egyre többet veszekszünk. Mindenért belém kötnek. Csak azt hallom, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Néha elsírom magam, hogy miért kellett megszületnem. Nem hiszik el, hogy nem én tehetek róla, hogy testi fogyatékosnak születtem, és lelkileg nehéz elviselni a mindennapokat. Minden reggel emlékeztetnek rá, hogy béna vagyok. Tegnap is kitakarítottam a szobámat, persze az én tempómban ez lassan ment, az egész napom elment vele. Ma megint a fejemhez vágták, hogy nem csinálok soha semmit. Mikor elkezdtem magamtól főzni (mert egyikük sem volt hajlandó megtanítani), azt vágták a fejemhez, hogy úgyis a nyakukon maradok, mert senkinek sem fogok kelleni. Egy szimpla pörköltet nem tudok megcsinálni, mert sohasem mutatták hogyan kell. Most már azt sem engedik, hogy boltba menjek, mert "úgysem bírnék el mindent ami kell", inkább elmennek ők ketten, és kártyára vásárolnak.

Általánosban is sokáig csúfoltak a betegségem miatt, középiskolában csak szimplán utáltak, mert én tesiórán "csak" lógatom a lábam.

Nagyon ritkán hallok egy jó szót a szüleimtől. Mindig csak én vagyok a hibás, mert velem orvoshoz kell járni, mert anyu 8 vagy 10 éves koromig nem tudott dolgozni a betegségem miatt.

Ha elkezdek mosogatni, kiveszik a kezemből, mert "nehogy eltörjem" a poharakat.

Jelentkeztem nyári munkára, a 10 hely közül 3 hívott fel, próbanapra. Mindhárom próbanapra elmentem, pár óra után elküldtek, hogy ők egy egészséges embert akarnak felvenni, köszönik szépen hogy eljöttem. Sírva jöttem haza mindegyikről. Anyuék azt mondták (végre egyszer megértőek voltak), hogy jó akkor nem kell többször elmennem.

A mostani kapcsolatom a 2., anyuék foggal körömmel ragaszkodnak ehhez az emberhez, hátha ő majd elvesz feleségül, és anyuék válláról leveszi ezt a terhet, vagyis engem. :( Csak azt hajtogatják, hogy becsüljem meg, mert soha senki nem fog elfogadni, csak ő. Ha csúnyán beszel velem, biztos az én hibám. Ha kezet emelne rám (eddig nem történt meg), akkor se kezdjek el veszekedni, meg ne akarjam elhagyni. Mert ha ő nem akar velem összeköltözni, akkor senkinek se fogok kelleni.

Egyre gyakrabban mondják ki, hogy csak nyűg vagyok a nyakukon.

Szégyenlem, hogy 19 évesen nem tudnék megállni a saját lábamon. Önbizalmam sincs, hála nekik.

Próbálok úgy hozzáállni, hogy főiskola után lesz munkahelyem, majd el tudok költözni, és meg tudom mutatni a világnak, hogy igenis belőlem is lesz valaki.

A szüleimtől ennek az ellenkezőjét hallom, hogy az egészséges diplomás emberek sem kapnak munkát, miért pont én kapnék? Ki akarna engem alkalmazni?

Bocsánat, hogy hosszú lett. Muszáj volt kiírnom magamból, hogy ne kezdjek el sírni. :(

19L