Van e itt olyan aki szülők nélkül nőtt fel? vagy esetleg olyan rossz körülmények között hogy ugy érzi hogy nem voltak szülei?

Én valamennyire így érzem, mióta eszemet tudom apukám annyit dolgozott, hogy egész nap nem láttam, mikor késő este hazajött, akkor se tudtam vele időt tölteni, beszélgetni, mert fáradt volt, vagy épp leszart, mert újságot olvasott, tv-zett nehogy lemaradjon valamiről... pont rólam maradt le. Szóval apummal rettentő ritkán volt olyan, hogy közösen eltöltött idő, beszélgetés, és azok is rövid ideig tartottak. Anyummal viszont nagyon jó viszonyom volt, vele minden meg tudtam beszélni, de ő meghalt, akkor épphogy az általános sulit befejeztem. Eztán mamámékhoz költöztem, mert apám külföldön is dolgozott, és jobbnak láttam így. De elég rossz volt a nagyszülőknél lakni, szegénységben, alkoholista nagyapámmal.

Mai napig irigykedve gondolok azokra, akik normális, szerető, összetartó családban nőttek fel. Ez egy örökké tartó hiányérzetet okozott bennem, de elnyomható, kívülre sose szabad mutatni, én nem szeretek szánalmat kelteni másokban. Most 19 vagyok, szakmám van, egyetemre megyek, ennek örülök a legjobban, végre elköltözhetek városra, igaz, koli... :)

Édesanyám betegségei miatt nagyrészt a nagyszüleim neveltek, amit nem igazán neveznék nevelésnek főleg mert édesapámat is elüldözték. Be volt tömve pénzzel mindenkinek a szája és cserébe volt egy konkrét elképzelés, hogy milyen képet kell kifelé mutatni. Kívül fénylik belül rohad helyzet volt mindig is. Egyik gyereküket sem nevelték rendesen soha, semmi szeretetet nem kaptak. Szerencsére korán elveszítettem őket és édesanyám át tudta venni a nevelést. Persze ő sem tudott máshogy nevelni, semmit nem engedtek neki látni a világból soha, nem volt semmilyen jó példa előtte. Pár éven belül nagyon sokat fejlődött utána, de én addigra felnőttem és már nem igazán volt szükség arra, hogy szüleim legyenek.

Igazából én nem látom semmilyen negatív hatását ennek ma már. Ami sérüléseket a nagyszüleim okoztak azokon már túlléptem. Én örülök neki, hogy soha senki nem fogta a kezemet és ezért olyan ember lettem aki bármit megold egyedül. Nem igénylem sem az érzelmi sem a fizikai támogatást és lett egy olyan önbizalmam ami szerintem kevés embernek van. Nem is tartom egyáltalán jónak ezt a hagyományos értelemben vett családi idillt, akik a környezetemben ilyenben nőttek fel valamiért sokkal sérültebbek lelkileg mint én.

Én 14 éves koromban veszítettem el a szüleimet.

Nagyszüleimnél éltem, utána nagypapám is elhunyt és most nagymamámmal és tesómmal élek együtt.

Amíg a szüleimmel éltem addig nagyon nagy szegénységbe volt részem, amióta itt élek pedig a folyamatos lelkiterror és alázás megy.