Hogyan lehetne ezt elviselni?

A bátyám nem rég töltötte be a 18-at. Elég sokat veszekedtek apával, és már anyánál is kihúzta a gyufát, és eltiltották a bulizástól. Többször is mondta, hogy elmegy albérletbe, de sose tette meg, egészen máig. Azt mondta elmegy, beköltözik a haverjához, majd 3-an keresnek egy albérletet. Nem gondoltam, hogy megteszi, de amikor felhívta a szüleim és velük és közölte, hogy elmegy. Egy világ dőlt bennem össze. Kitört belőlem a düh, és ordibáltam vele, nem tudtam, hogy próbáljam visszatartani vagy ne. A végén becsuktam minden ajtót, hogy ne tudjon elmenni. De ő lement és a fa ajtóba akkorát belecsapott, és olyan idegbetegnek látszott, nagyon megijedtem, féltem, hogy engem is bántani fog. A kulcsait elvettem, nem tudom pontosan miért, lehet féltem, hogy egyik este visszajön és itt törni zúzni fog dühből, nem tudtam mit higgyek, mintha nem is bétyám lett volna, borzalmas volt látni abba az állapotába. Most se tudok aludni, olyan üres a ház. Főleg, hogy 3-an vagyunk tesók, de egyik tesóm az egyetem miatt elköltözött tőlünk. De ez most teljesen más volt. Látni ahogy kimászik a kerítésen, és nem tudni, hogy mi lesz vele. Félek tőle, de közbe hiányzik is. Ha valaha újra látnám nem tudom melyik érzésem lenne az erősebb vele szemben, azt viszont tudom, hogy soha többé nem tudok már úgy nézni rá mint a bátyámra.

Nem tudom elviselni ezt a gondolatot? Azt, hogy itthon olyan a hangulat mintha valakit megöltek volna, de közben senki se szól egy szót se, és a szüleim is megpróbálnak úgy tenni mintha mi sem történt volna. Borzalmas.