Miért ilyenek az emberek?

5 évvel ezelőtt a szüleimet sajnos elvesztettem egy autóbalesetben. Éppen elég nehéz volt mindezt feldolgoznunk a testvéremmel, fogalmunk sem volt hogyan tovább és még most is piszkosul hiányoznak, akárhányszor rájuk gondolok könnybe lábad a szemem. Senkinek nem kívánom, hogy a húszas évei elején ezt át kelljen élnie. Borzalmasan érzékenyen érint minden ezzel kapcsolatos téma.

Mint kiderült, a szüleink gondoskodtak rólunk, végrendelet született, amelyben mindkettejük után egyértelműen fele-fele arányban mi öröklünk mindent, illetve pár apróságot a nagyszülők, nagybácsi. Életbiztosítás, családi ház, két autó (sajnos az egyikhez érthető mód borzasztó élmények kötöttek, így azt nem tekintem értéknek, nem csináltattuk meg), stb.

A ház nagyon jó fekvésű, én szívesen maradtam itt, a testvérem részét az életbiztosítás rám eső összegéből kifizetem a testvéremnek, így ő is tudott magának venni egyet. Még egy icipici pénzünk maradt, így egy-egy autót is vettünk magunknak. Mindketten lediplomáztunk, dolgozunk, éldegélünk. Borzasztó ezt így kimondani, de gyakorlatilag a szüleink megalapozták az életünket, aminek örülnünk kéne, ez még is olyan keserédes boldogság.

Unokatestvéremék most pont olyan idősek mint mi voltunk a tesómmal, amikor ez a tragédia történt. Kirepülnek, elköltöznek otthonról. Ha családi kaján szóba kerül a téma, akkor minket mindig leszól az egész család, hogy mit sem értünk mi ehhez az egész hitel, meg lakástakarék, spórolás, kuporgatás, egyebek témához, hiszen nekünk semmiért nem kellett megdolgoznunk az életben. Ismerősöktől is hallottam már hasonlót. Olyan mintha irigyek lennének mindarra, amit a szüleink elértek és ami a tragédia során így ránk szállt. Miért ennyire gonoszak az emberek? Ha nem lennék ennyire összetörve ettől a témától legszívesebben kioktatnék mindenkit, hogy mit meg nem adnék azért, hogy kuporgatnom kelljen a saját kis lakásomért, csak a szüleim lehessenek velem, de erre is képtelen vagyok.

Lassan már ott tartok, hogy el sem megyek a családi összejövetelekre, mert annak úgy is az lesz a vége, hogy sírva jövök haza 200-as vérnyomással. Ugyanakkor az is bennem van, hogy már csak mi vagyunk egymásnak a tesómmal és ők. Senki másom nincs a családból és ki kellene tartanom mellettük, de nekem ez így nem megy. Eszméletlenül rosszul esik mindez. Próbáltuk elmagyarázni nekik, hogy ha tehetném szívesen cserélnék velük, volt hogy hisztis zokogásban törtem ki, mert igazán nem én akartam ezt így, sőt... De egyszerűen mintha meg sem hallanák. Mit tegyek? Felejtsem el őket is? Éljem le az életemet család nélkül, egy testvérrel?