A húgom féltékeny az életemre, azért elviselhetetlenül viselkedik! Mit tehetnék?

Ha mindenképp el kell mondanotok, hogy mennyire beképzelt és narcisztikus vagyok, légyszíves a komment végén tegyétek, előtte próbáljatok csak a problémára koncentrálni :)))

Tehát: kettő év van közöttünk, és igazából én vagyok az életképesebb személy már gyerekkorunk óta. A családunkban én vagyok a szép, az okos, a tehetséges...

Ő mindig sokat tanult, az átlaga is jó, ennek ellenére a suliban mindig én teljesítettem jobban, én voltam, aki két emeltszintű érettségit csinált és mellé még nyelvvizsgát is (hozzáteszem, a sulihoz ugyan nem nagyon kellett tanulnom, mert alapvetően megjegyeztem a dolgokat, ha csak átolvastam, de az emeltekre és nyelvvizsgára igenis sokat készültem, tehát megdolgoztam érte).

A családban senki sem született szépség, én is kifejezetten csúnya, gebe, szemüveges, fogszabályzós kamaszlány voltam, de 17 éves korom körül változtattam, és azóta igenis azt merem mondani magamra, hogy szép vagyok. Ő most 19 éves létére kb. 15-nek néz ki (ezt mindig megjegyzik nekem mások, ha bemutatom húgom), neki még sosem volt párja, nekem meg sok hódolóm van és régóta tartó boldog párkapcsolatom.

Ő szinte mindig itthon ül, van kb. 3 barátnője, akikkel osztálytársak voltak középsuliban meg most is, és ennyi. SEHOVA nem megy, én 19 éves korom körül eljártam bulizni, önkéntesként hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztam, mentem ide-oda, tehát elég mozgalmas életem és ebből adódóan nagyon sok barátom van ma is.

Plusz, érettségim után nem sokkal az OKJ-képzés mellett elmentem dolgozni a suli mellett, azóta is folyamatosan dolgozok (egy ideig éltem külön is, de hazaköltöztem, hogy félre tudjak tenni az egyetemi tandíjra).

Gyerekkorom óta nagyon tehetségesen írok (sok versenyt nyertem, dolgoztam újságíróként, most is van ebből bevételem), emellett szépen rajzolok. De ugye, én ezeket is sokat gyakoroltam, hogy ott tartsak, ahol most...

Na mármost, húgomnak annyi a napja, hogy tanul, gépezik, TV-t néz és ennyi. Plusz, ha otthon vagyok, állandóan rosszindulatú, hisztizik, veszekedik velem, ha bármi baja van, a fejemhez vágja, hogy "Úgyis dolgozol, inkább költözz el" meg "Menjél a hülye barátaidhoz, úgyis olyan sok van" és rengeteg ilyen, féltékeny szöveget.

Közben megfeledkezik arról, hogy ő a család kedvence és mindenki úgy pattog, ahogy ő akarja, ezzel ellentétben én gyerekkorom óta nem jövök ki senkivel, ugyanis ezekkel a "jó" tulajdonságaimmal kilógok a többiek közül. Nálunk sajnos az alapvető családmodell az, hogy a gyereknek kuss a neve, legyen engedelmes, üljön otthon egész nap, szerezzen valami hétköznapi munkát és ne pasizzon, amíg tanul. Tehát mindig rengeteg konfliktus és veszekedés származott abból, hogy én nem vagyok otthonülős, hogy barátaim vannak (mert minek annyi, nem elég 2-3???), hogy nem bolti eladó akartam lenni, hanem pestre szerettem volna egyetemre menni egy keményebb szakon, hogy miért járok haza olyan későn a munkából... magyarul, mindig én voltam a rossz itthon, a beképzelt, a hülye, mert nem bolti eladásról álmodtam...

Hozzáteszem, még kamaszkorunkban sem nagyon érzékeltettem húgommal, hogy "szerencsésebb" vagyok, mint ő, maximum, ha már nagyon elfajult a veszekedés, és kibukott belőlem. Mióta hazaöltöztem, jóformán hozzá sem szólok.

Szerintetek lehet tenni valamit, hogy ne utáljon ennyire emiatt?