Volt képzeletbeli barátotok gyerekkorotokban?

Nekem volt, egy egész család.

De nekem hányatott gyermekkorom volt, kompenzálni kellett valahogy...

Barátom nem volt, viszont valakinek rendszeresen elmeséltem mi történt velem.

Érdekes, nem tudom kinek. Nem gondoltam senkire, nem szólítottam meg senkit, mégis valakihez beszéltem. Nem tudom mennyire érthető, elkébzelhető.

Nem emlékszem már mennyi idős koromig tartott, de már bőven tizenéves voltam.

Sokat gondolkodtam miért lehetett ez az elmesélés. Azt gondolná az ember, hogy aki kébzeletbeli baráthoz, vagy gondolatban valakihez beszél, annak nincsenek valódi barátai. De voltak. Tehát nem tudom, miért lehetett "szükségem" gondolatban mindent elmesélni valakinek. Pláne, hogy a mai napig nem tudom kinek:)

Bár van egy tippem.

Nem jártunk templomba, nem kaptam vallásos nevelést, csak így felnőtt fejjel kezdtem el Istenben hinni, viszont az utóbbi időben arra gondoltam, hogy talán gyerek koromban, igaz nem tudatosan, de Istenhez beszéltem.

Nekem is volt,kb 15 éves koromig "maradt velem"

Egy fiatal férfi volt,magas,szőke hajú.

Abszolút nem ez a típusú férfi az ideálom,de "barátként" jó volt.