Anyám miatt legyek öngyilkos?
Ne haragudjatok, ha hosszú lesz, igyekszem majd minél rövidebbre fogni a történetet.
A lényeg, hogy anyám elvált nő, egyedül nevelt fel hármónkat (illetve nagyrészt a nagyszüleinknél éltünk, mert anyánk mindig dolgozott). Sajnos ő agresszív és erőszakos jellem, mindig csak az lehet jó, amit ő gondol, mindig csak neki lehet igaza, minden más rossz. Mióta az eszem tudom, ő mindig depressziós, úgy nőttem fel mellette, hogy egyszerűen rettegtem tőle, mert megvert, szavakkal bántott és állandóan, megállás nélkül csak rosszkedve volt/van. Ha az ember jókedvűen jött haza, akkor is azonnal letörte a vidámságát, hogy nem lehetett hozzá szólni, nem lehetett ránézni, jobb híján ott gubbasztottam a szobámban, csakhogy ne legyek már megint én a rossz valamiért. Esküszöm, be nem vallaná magáról, de tipikusan az, aki úgy gondolja, hogy: "Ha nekem sz*r, akkor mindenki másnak legyen az".
El lehet képzelni a gyerekkorom, rettegésben és lelki terrorban telt, 13-14 éves koromra én is teljesen depressziós lettem, öngyilkossággal is próbálkoztam. Erről egyébként senki nem tud a családban, mert mindenki az ő pártját fogja velem szemben (mert jaj, ő szegény anyám, akinek milyen sokat kellett dolgoznia, én meg a hálátlan, amiért ezt nem becsülöm meg). 7 éves korom körül lettem jobban, célt találtam az életemnek és felfogtam végre, hogy én nem ő vagyok, és nem kell boldogtalannak lennem, csak mert anyám mindenáron rám akarja erőszakolni a saját depresszióját.
Egyébként nem egyszer beszélni próbáltam vele erről, de folyton csak ordítozás lett a vége, hogy ő ugyan nem fog hozzám alkalmazkodni, elmehetek, ha valami nem tetszik.
Csakhogy azóta semmit nem változott a helyzet. Ő még ma is csak ordít, megsértődik, depressziós...egyszerűen minden iránta való szeretetemet kiirtotta már. Én csak egy kis békét és nyugalmat szeretnék, hogy ne gyomorideggel jöjjek haza és ne megint azt tolják már belém, hogy én vagyok a rossz ember....csak annyit akarok, hogy egyszerűen ne legyen része az életemnek, nem kell már az örökös félelem.
Mivel sosem hallgat meg, ezért leírtam neki levélben, hogy mennyi minden fájt tőle, és hogy azt akarom változtasson, különben a jövőben minden kapcsolatot megszakítok vele. Mit értem el vele? Azóta még rosszabb lett a helyzet, ő ugyanis teljesen megsértődött ezen, és már egy jó szava sincs hozzám, sőt!
Folyton azt vágja hozzám, hogy én akartam az életemet élni, akkor ő békén hagy, nem foglalkozik velem, bemeséli magánka, hogy én mit gondolok róla (tök mindegy, ha semm i olyat nem mondtam), és hogy soha nem fog megbocsátani, amiért azt mondtam, hogy rossz anyám volt.
De tényleg az volt... és miért nem gondolkodik el inkább azon, hogy talán igazam lehet,miért kell mindent ilyen szélsőségesen felfognia, miért nem azt mondja, hogy akkor talán tényleg változtatnia kellene, ahelyett, hogy megsértődik és ismét csak engem bánt???
Én... én ezt nem bírom tovább. Teljesen kikészültem idegileg, komolyan, ismét egyre többször fordul meg bennem a gondolat, hogy öngyilkos legyek... tudom, hogy hülyeség, de már belefáradtam, hogy mindig én vagyok a rossz, és mindig engem utálnak itthon, basszus, én csak egy kis nyugalmat akarok... csak egy kis nyugalmat, nem mindennap arra hazajönni, hogy anyám sértődötten és dühöse vár.
Elköltözni egyelőre nem tudok, mert nincs rá pénzem. Most kezdtem dolgozni, tehát remélem hamarosan lesz rá lehetőség, de még kellene némi tartalék, mert így nem merek belevágni, főleg mert meló mellett suliba járok.
Mit tegyek? anyámnak már nem tudok mit mondani, hogy jobb legyen a helyzet, de még 2 hónap, és komolyan odáig jutok, hogy csak beveszek egy marék gyógyszert és kész.... egyszerűen már belefáradtam ebbe za egészbe...
19/L
válasza:Ne, ne legyél öngyilkos, főleg ne anyád miatt!
Teljesen átérzem amiket leírtál, mert igen hasonló az én életem is. Csak nem ennyire kiélezett a harc, vagy hogy mondjam.
Anyám annyiban különbözik a tiedtől, hogy depressziós azért nem volt. Nem agresszív és erőszakos sem. 23 évesen szült engem, csakhogy egyáltalán nem volt még felnőve a gyerekneveléshez és egy normális párkapcsolathoz sem. Azóta sem nőtt fel. Apám felé úgy tudom folyton csak elvárásokat támasztott, ő nem bírta és itthagyott minket. Akkor én ovis voltam, nem láttam át a helyzetet, de most már igen. Akkor és azután is mindenki sajnálta anyámat, hogy milyen szemét apám, amiért itt hagyta őt a gyerekkel.. (Apám amúgy pereskedett, hogy legalább a tesóm vele éljen...) Anyámat minden kívülálló istenítette, és ő még el is hitte magáról, hogy ő jó, sőt én is azt hittem, hogy apám a szörnyeteg...
Aztán növögettem és szenvedtem. Sosem játszott velem, sosem beszélgettünk, sosem mertem tőle kérdezni. Mert ha valamit kérdeztem, legtöbbször nem vette komolyan, azt gondolta, hogy csak úgy minden a fejemben van, amit ő maga már tud... Soha semmi nem tetszett neki, amit csinálok, és állandóan a fejemhez vágta, hogy olyan vagyok, mint apám. Mintha én tehettem volna arról, hogy nincs velünk. Többnyire mindent titokban csináltam, nem konzultáltam anyával előre, mert mindenről lebeszélt volna. Ezért (bár nem rettenetes csíntevésekről van szó, csak gyerekkori játékokról), mindig tartottam magam elé a karom, hogy ne tudjon pofonvágni. Nem tette ugyan sokszor, de fenyegetőzött rendszeresen. Na így nőttem fel, anyám továbbra is a kisangyalka volt mindenkinek, én meg az apjafajzat...
Bizony 19 éves korom táján én is gyakran bőgtem a kilátástalanságtól. Az öngyilkosság is a fejemben volt sokszor hirtelen gondolatként, de nagyon hamar el is vetettem ezt az ötletet...
Én tőled abban különbözök, hogy jobban beletörődtem a sorsomba. Hamar rájöttem, hogy változtatni nem tudok csak úgy, ha elköltözök, ami pedig lehetetlen volt, fősuli mellett ráadásul anyám nem is engedett dolgozni...
Sokszor ordibáltam anyámmal (beszélgetni vele ugye nem lehetett sosem), de 10 esetből 8szor inkább hallgattam, mert úgy döntöttem nem leszek fejfájós idegbeteg miatta.
Az a baj, hogy eléggé befolyásolható vagyok. Anyám pedig a saját elcseszett életét rajtam akarta jól kivitelezni, ezért mindig a saját elképzelését erőltette rám, holott én tök más vagyok. Én olyat meg sem említettem neki soha, hogy minden célom, hogy lelépjek otthonról és őt kiiktassam az életemből. Ettől még hisztisebb lenne. Így meg megy a csöndes utálat. Ezzel fenyegetni sem próbálom, mert ő visszavágna úgyis, hogy tessék tartsam el magam..!
Vele a nagyszüleim rendesek voltak, neki nem kellett menekülnie, könnyen mondhatja, hogy az idősebbeket (szülőket) tisztelni kell, stb. Neki nem kellett sosem saját lakásra gyűjtenie, természetes volt, hogy nem költözött el. Arról álmodik, hogy én se költözöm majd el, hanem hipphopp idetéved valami számára is szimpatikus királyfi, és vele együtt itthon fogok élni. A királyfim pedig minden barkácsoló munkát megcsinál anyámnak, mert ugye ő elüldözte apámat, de azért férfi kell a házba. Hát álmodjon szépeket!
A befolyásolhatóságomnál tartottam. Szóval mindig meggyőzött az életem fontos kérdéeinél, hogy a kedvére döntsek. ÍGy jártam olyan suliba, ami az ő munkájához is kapcsolódik és ami nekem azon kívül, hogy nem a kedvenc témám, még munkát sem lehet találni vele, mert milliónyi a konkurencia a mai világban. (Az ő idejében nem volt konkurencia.) Szóval folyton munkanélküli vagyok, és igen, már 30 éves vagyok, de még mindig nem tudtam egyedül lakást venni.
Bárcsak 19 lennék, és mást tanulnék, Istenem mit nem adnék! Na sebaj, terveim azért vannak, fogok még mást tanulni, csak perpillanat luxus lenne tanfolyamokra járni.
Úgyhogy mivel albérletre nem vagyok hajlandó elkölteni a kínnal összespórolt néhány milliómat, így még 30 évesen is tűröm anyámat. (Egész jól megszoktam már! :-) Fel a fejjel, ne légy te sem öngyilkos! És ne idegesítsd fel magad! Látod én már nagyon ritkán veszekszem anyámmal. Ráhagyom a legtöbb dolgot, kár a gőzért. Egyfajta hobbiként fogom fel azt, hogy elviseljem a baromságait és látszólag megfeleljek az elvárásainak... Egész jól szórakozom már ezen tevékenységemen. Aztán két szobával arrébbmenve gyakran mondogatom, hogy te h@lye liba, meg hogy hogy utállak, meg hogy minden vagy, csak anya nem, stb. De tudod már nem görcsölök ezeken, mint gyerekkoromban.)
Még életem párját sem találtam meg, amiben nagy szerepe van anyámnak, a köztük nem létező beszélgetéseknek, és hogy sohasem hagyta, hogy a barátaimmal töltsek sok időt, megismerjek másokat, akár életem párját is. A két srác, akivel próbálkoztunk közös nevezőre térni, egyik sem jött be annyira. Vagyis, bár csinálhattam volna, hogy eltűrök tőlük bármit, csak alakítsunk közös életet, hogy ne anyámmal éljek... Csak éppen akkor aláírtam volna a halálos ítéletemet, hogy én is egy értelmetlen kapcsolatot próbálok fenntartani. (Mint anyám anno, igaz ő nem menekülésből, hanem mert azt képzelte, hogy a férje majd úgy ugrál, ahogy ő fütyül.)
Szóval még spórolok egy kicsit, majd veszek egy lakást, elcipelem az összes cuccomat, amikor anyám nem látja. És majd akkor szépen elmesélem neki, hogy miért. Ordibálni már nagyon nem fogok. Ideje, hogy anyám is felnőjön, kicsit magára kell hagyni, hátha megtudja, hogy érzések is volnának a világon.
Na mit mondjak még?
Látod nem vagy egyedül! Nem kértük az életet, de ha már így alakult, törekedjünk arra, hogy egyszer jó legyen, és ha nekünk lesz esetleg gyerekünk, neki ne így kelljen élnie! Te se legyél öngyilkos!
Tudod az a legrosszabb, ha ilyen a "család", nincs társ, éppen munka sincs, tb biztosíts sem, viszont fogfájás az igen... De azt is túl kell élni...
Azt gondolom minden ott dől el a legtöbb embernél, hogy kit választ az ember párjául. Aki nem képes szeretetből-szerelemből választani és kitartani valaki mellett, az jobb lenne, ha soha életében nem csinálna gyereket, mert csak megkeseríti annak életét is.
Ezért tartom undorítónak, ha valaki érdekből házasodik. Amikor nők gazdag pasinak alázkodnak addig, míg feleségül nem veszik (utána már dirigálnak neki...). Amikor nők bármilyen jóképűhöz feleségül mennek, csak hogy elmondhassák, hogy már férjhez mentek, végigvonultak feltűnősködve a habosbabosban hogy meglegyenek a profifotók a bizonyítékok a nagy boldogságról. Amikor a férfiak, mint a kaméleon eljátszák magukat olyannak, ami adott nőnek tetszik, csak hogy ideig óráig velük legyenek. Amikor feleségül vesznek bárkit, mert másra nem futja az eszükből és az szívükből, hogy megtartsanak egy nőt. Sorolhatnám.
Ilyesmikre nem lehet családot alapozni, és gyerekeket vállalni. Az is milyen gyakori, hogy azzal akarják megtartani a másikat, hogy teherbe ejtik, vagy teherbe esnek tőle... Mintha a gyerek jövetele megoldaná kettejük baját... Hát nem!
Jó lenne, valami isteni csoda, hogy csak azoknak lehessen gyerekük, akik valóban szeretik egymást! A világ is sokkal jobb lenne! És túlnépesedés meg gazdasági válságok sem lennének...
Na befejeztem... :-)
Köszönöm a válaszaitokat! :)
Nagyon sok dologban igazatok van, még akkor is, ha úgy érzem, nem tudja teljesen átlátni és felfogni ezt a helyzetet olyan ember, aki nem benne él. Igazság szerint nem akarok öngyilkos lenni, mert szeretem ezt a világot és szeretem az embereket - csak néha már mégis előjön belőlem, hogy mennyire könnyű lenne egyszerűen csak meghalni. Egyébként ez az érzés többnyire csak itthon tör rám, de olyankor néha annyira, hogy lassan már önmagamtól féltem magam, nehogy valami hülyeséget tegyek.
De ha nem próbálkoztam volna, ha nem tettem volna meg milliónyi dolgot azért, hogy javítsak a kapcsolatunkon, ha nem alkalmazkodtam volna már olyan sokat... nem értem az egészet. Miért van az, hogy ő soha egyetlen pillanatig nem képes elgondolkodni azon, hogy talán igazam lehet és változtatnia kellene? Tényleg alig várom már a napot, amikor végre "megszabadulok" tőle, de lássuk be, közben azért megszakad a szívem, ha eszembe jut, hogy nekem vajon miért nem jutott egy olyan anya, aki képes lett volna önzetlenül szeretni és néha meghallgatni?
Elköltözni mint mondtam, egyelőre semmiképp nem tudok. Korábban, míg középiskolás voltam, nem engedett dolgozni suli mellett, a nyáron összegyűlt pénzből meg ugyan mit kezd az ember? Most nyár eleje óta dolgozom, eleinte diákmunkát, illetve most kezdtem állandó munkaidőben, de ebből mindössze 150 ezer félretett pénzem van eddig, ugyanis mióta dolgozom, lényegében magamnak vásárolom meg a szükséges dolgokat, tehát erre is elmegy a pénz.
Rokonokhoz nem tudok költözni, ugyanis jelenleg az egész családból ki vagyok utálva, amiért ilyen "kegyetlen" vagyok anyámmal, akire ők is valóságos mártírként tekintenek amúgy... Istenem, el tudjátok képzelni, milyen úgy élni, hogy mindenki téged tekint a szemétnek, és állandóan az ember szemére vetik, hogy mennyire rossz ember, csak mert vannak álmai és tervei? Hogy mindennap lenéznek, mindent lepocskondiáznak... túl sok ez így együtt.
De azért próbálom nem feladni... csak néha már tényleg úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Mert fáj ez az egész, és nem találom a kiutat. És már előre félek attól is, hogy hiába sikerül innen elmennem, sosem fogom tudni megbocsátani, amiért ennyit bántottak...
válasza:10:35-ös vagyok. Nem akarok a zsebedben turkálni és nem tudom, hogy hol laksz, de 150 ezerből már be tudsz társulni szerintem egy albérletbe mondjuk 2 másik lány mellé. Igaz, ilyenkor már nehezebb jó helyet találni, mert nyáron van az igazi nagy albérletkeresés (egyetemisták miatt), de most is akad azért.
Budapesti árakat tudok mondani, kb. 20-25 max. 30 ezer bérleti díjjal már lehet bérelni külön szobát, a rezsi rád eső része is 20 körül van általában max., és 1-2 hónap kauciót szoktak kérni. Magyarország többi részén pedig ennél olcsóbb is a lakás.
válasza: válasza: válasza:kedves kérdező! van egy jó alternatív ötletem neked !
Mivel csak most kezdtél el dolgozni , ezért ne egy teljes albérletet bérelj ki bérelj szobát!
össze lehet költözni 2-3 egyetemistával is , bár nem tudom hova valósi vagy de pesten pl ez nagyon népszerű, igy az embernek "saját" albija van és az egészet meg lehet uszni 20.000-30.000 ezerből egy hónapban :) általában az ilyen emberek kedvesek, toleránsak :) próbáld meg! ha érdekel esetleg tudok küldeni webcímeket ahol lehet "szobatársat" keresni :) főleg ne hagyd magad letörni! Élni érdemes ! ha tudok segíteni priviz nyugodtan :)
Szia!
Csak most olvastam a kérdésed, ugyanis rákerestem a témára... mert nálunk dettó ugyanez a helyzet. Csak nekem még ajánlotta is anyám, hogy kössem fel magam... végül hogy alakult a helyzeted?
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!