Ma reggel meghalt a nagyapám. Most szólt be apám, ezzel keltett. Nem érzek semmit. Nem is tudok gyászolni, egy darab könnycseppet nem ejtettem. Ez normális?

Ha nem bírsz otthon maradni, akkor menj el, bár ne haragudj, de nem kell mondjam, nem szép dolog. Lehet, hogy a nagypapád nem állt olyan közel hozzád, de apukádnak segítened kéne. Hacsak nem küld el.

Persze, hogy rossz egy gyászoló ember mellett lenni, de mégis ki legyen apukád mellett, ha nem te?

Talán épp egy ilyen haláleset lehet az a pont, ahol kicsit felengedhetne az a fagyos viszony köztetek.

Ha hazajön, kérdezd meg, mit mondtak a kórházban, elaludt-e a kisöreg csendesen, meg ilyeneket. Lehet, hogy nem is mutatja ki apukád, de magában elrendezi, hogy nem is olyan rossz gyerek az én fiam, mint gondolom.

Annyival tiszteld meg, hogy nem hallgatsz hangosan zenét!

Az ember nem azonnal érzi át a gyászt, még sokan a temetésen sem tudnak sírni. Én is akkor sírtam el magam, amikor rászántam magam, hogy elpakolok az anyukám után az elárvult házban, s mindenütt a kezeinek utolsó nyomát tapasztaltam.

De ha nem sok kapcsolatod volt a papáddal, nem is fogsz mély gyászt megélni. De egy ember volt, bármilyen élettel,most már sem jót, sem rosszat nem tesz. Neki ennyi adatott.

Szerintem, ha nem szokas ilyesmiket mondani, akkor csak annyit mondj, hogy reszvetem, ami bar biztos furcsan hangzik a csaladotokban, de azert apad is tudja, hogy mit jelent, mert temeteskor illendösegböl ezt mondjak. Ezzel könnyitessz a lelkeden, hogy megtetted, ami töled telhetö, es talan megis jol esik neki, megha nem is mond ö ilyeneket (ha megsem, akkor sem veszitettel semmit, udvariassagi formula).

Az erzeseid pedig valoszinüleg termeszetesek, fogadd el igy.

(Egyebkent attol, hogy nem beszelnek a csaladodban az erzesekröl, attol meg Te beszelhetsz, barmikor elmondhatod, amit erzel. Lehet, hogy egy idö utan rajönnek, es ök is ezt csinaljak, es ez megkönnyiti az egymashoz viszonyotokat.)