Idős, demens/alzheimeres szülő gondozása -Ki hogy tudta megoldani?

Több megoldás lehet:

1. Marad a saját megszokott környezetében, de fogadni kell mellé ápolót, aki figyel rá.

2. Magadhoz veszed, de a felügyelet még akkor is kérdéses, vagy valaki otthon marad vele, vagy legalább nappalra kell valaki mellé.

3. Megfelelö otthonba adni, elvileg ez a legbiztosabb, de ebbe neki is bele kell egyeznie - kivéve, ha gondnokság alá vetetitek, ez viszont nem egyszerü.

Az apai nagymamám 89 éves. Kb. 6 éve derült ki róla, hogy Alzheimer kórban szenved. Valószínűleg már előbb felütötte nála a fejét a betegség, de úgy tűnt, mintha szimpla feledékenység lenne. Viszont mire kiderült a baj, arra már egyedül nem lehetett hagyni. Apukám nővére akkor már nyugdíjas volt, így ő vállalta a gondozását. Sajnos a nagynénémnél rákot diagnosztizáltak, így gyorsan más megoldás után kellett nézni, mert ő így nem tudta tovább vállalni. A család minden női tagja nálunk egészségügyis, így átmenetileg megoldottuk azzal akkor, hogy felvetettük arra az osztályra, ahol valamelyikünk dolgozott. Közben beadtuk több idős otthonba a jelentkezését, mert annyira leépült hirtelen, hogy 0-24- ben kellett valakinek mellette lennie. Mivel mindenki dolgozik, így ezt nem tudtuk vállalni. Ennyi időre meg egy ápoló egy valóságos vagyon lenne, amit nem tudtunk vállalni. Most már 4 éve otthonban él. A rövid távú memoriája teljesen oda van már, ha látogatóba megyünk, akkor pillanatnyilag megismer minket, de ennyi. A régi 50-60 évvel ezelőttben él. Mindig a dédszüleimet várja, vagy a 2 gyereket, akik ő szerinte még kicsik. Tájékozódni sem tud már. Minden szobához tartozik fürdő, aminek az ajtaja közvetlen az ágya mellett van, még sem találja meg. Az időérzékét is teljesen elvesztette, fogalma sincs mióta van otthonban.

Nálunk ez volt az egyetlen járható út, de ez hosszú procedúra. Rengeteg az idős ember, akit a család nem tud vagy nem akar vállalni,az idősek otthonának számai viszont végesek. Mindenhol kilométeres a várólista, ráadásul az, ha szellemileg nem ép valaki, csak nehezíti a helyzetet, mivel nem minden otthon van olyan lakókra berendezkedve, így nem mindegyik fogadja őket. Ha ezt a megoldást választod, akkor minél előbb kezd el intézni, mert jobb esetben csak hetek-hónapok, amennyit várni kell egy helyre, rosszabb esetben akár évek, és azalatt csak jobban épül le. Az idősek általában ezt a megoldást nem akarják elfogadni, mert az otthonukat nem hajlandóak elhagyni. De mivel demens emberről van szó, ha még nem intézted, akkor minél előbb helyeztesd gyámság alá. Akkor nem kell az ő beleegyezése. Tudom, durvának hangzik, de az ő érdeke, ha már annyira leépült, hogy egyedül nem maradhat.

Nálunk apósom volt demens. Annyiban egyszerű volt, hogy együtt éltünk vele miután anyósom meghalt így nem kellett azon gondolkodni ki kihez költözzön.

Mit is mondjak? Hát a végén már elég nehéz volt. Szegényke állandóan aktív ember volt sok baráttal és nehezen viselte hogy nem mehet akárhova csak úgy el, mert nem talált haza. Volt olyan hogy keresgélni kellett hol van, de szerencsére sokan ismerték és hazakísérték. Egy nagyon kedves ember volt, sosem volt agresszív, csak mindig ment volna valamerre :) Otthonba nem akart menni, ha felvetettük akkor azt mondta ennyi erővel kidobhatnánk a kapu elé az utcára is. Valahol megértettem, minek örült volna hogy idegenek közé legyen betárva miközben azt érezte ő hogy semmi baja csak könnyen felejt.

Végefele egész katasztrófa volt a dolog. Éjjelente nem tudott aludni, kóborolt vagy felöltözött hajnali 2kor és jött hogy akkor mikor megyünk haza. Egyszer bepakolta a konyhába a gyújtost és megakarta gyújtani, mert azt hitte az a kazánház. Már senkit nem ismert meg csak engem, mindig kérdezte ki kicsoda, mit keresnek itt nálunk. Sokat hallucinált, mindenféle furcsa torz embereket látott akik elakarják lopni a pénzét. Sok furcsaság volt de egyébként tényleg nagyon aranyos volt, sajnáltam szegényt nagyon.

Végül pszichiáter befektette osztályra mikor 3 napig nem tudott egyáltalán aludni. Hiba volt bevinni, leszedálták, tönkretették egy hét alatt simán és hiába harcoltunk első nap után hogy adjàk haza mert nem eszik nem iszik, kötötték az ebet a karóhoz hogyha hazavisszük veszélyeztetjük az egészségét. Gyorsban sok utánajárással és nagy szerencsével 3 nap alatt sikerült találnunk egy nonprofit szuper otthont, ahol nagyon jó helye lett volna. A vezetője, mi is harcoltunk a pszichiàtriával adják ki a kisöreget, de nem mentek bele. Valószínűleg bevoltak tojva hogyha túl hamar kiadják kiderül mennyi és milyen gyógyszerrel ütötték ki, egyértelműen látszott hogy próbálják átmosni a sok infúzióval a szervezetét. Végül 5 nap után elengedték de az is nagy ordibálós jelenet volt ahol ápolók és az orvos is azt vágta a fejünkhöz ordibálva hogy miattunk fog meghalni. Átvittük egy másik kórházba amit az otthon vezetője ajánlott. Sokkal emberségesebb hely volt. Miután megvizsgálták azt mondták valószínűleg fizikailag is bántották bent a pszichiátrián, mert sok a sérülése ami érthetetlen miből lett miközben végig kikötötték. Félt és védekezett már akkor is ha egy ember fölé hajolt. Szörnyű volt. Sajnos nem tudtak rajta segíteni, 2 nap múlva tüdőemboliában meghalt.

Mai napig nem tudom megbocsájtani magamnak hogy hallgattunk az orvosra és bevittük a pszichiátriára. Egy testileg egészséges ember ment be a 2 lábán és 5 nap múlva egy roncsot hozhattunk ki. Úgy érzem a mi hibánk hogy ilyen hamar elment, csak az agyának volt baja, élhetett volna még sokáig. A mi hibánk hogy nem mentünk első nap a kórház igazgatójához aki rászólt apósom orvosára, hogy adják ki nincs joguk bent tartani mert nem ön és közveszélyes. Sokat tanultam belőle, csak màr késő. Ha eszembejut mi volt mindig sírás tör rám.

Nade ennyit rólunk. A tanácsom: keress egy jó otthont. Mindenhol sok a várakozási idő. Nekünk szerencsénk volt mert egy olyan otthon vezetőhével hozott minket össze a sors aki látva a körülményeket biztosított volna apósomnak egy helyet amíg egy fel nem szabadul. Állami otthonba ne vidd. Semmivel sem jobbak mint a pszichiátriák, embertelen helyek. Szerencsen tudok egy jó otthont ha közel laktok hozzá, tényleg csak szuperlatívuszokban lehet róluk beszélni és havi 100ezerből kijön.

Családi barát, akiről mi gondoskodtunk: Amíg lehetett, otthon volt, utána napi egy-két órás segítséget kértünk, végül intézetben, szerencsére a jámbor, együttműködő típus volt, és sikerült egy egészen tisztességes helyet találni, aminek az infrastruktúrája ugyan nem volt túl jó, de a személyzet nagyon kedves és figyelmes volt. Amíg lehetett, néha kihoztuk pl. ünnepkor, az utolsó években viszont már nem is ismert meg senkit:(

Mostani helyzet, közelebbi rokon, de nem szülő: egyelőre otthon él, előbb-utóbb muszáj lesz intézeti segítséget kérni, ebbe nekünk nincs beleszólásunk, nem mi fogjuk intézni, de a család álláspontja az, hogy amíg lehet, igyekszünk megoldani otthon. Ha eljön az ideje, remélem, már nem fog sokat érteni az egészből:(

Amíg lehet, hagynám, hogy otthon legyen, ha megengedhetitek, akkor pl. napi pár órás segítséggel kezdetnek. Közben nézd meg, milyen lehetőségek vannak, ne akkor kelljen kapkodni, amikor sürgőssé válik a dolog.

Nekem az egyik nagymamám idősotthonban van. Ő nagyon messze lakik és nem tudtuk megoldani máshogy a felügyeletét, mert nem tudtunk felváltva sem kijárni hozzá napi szinten. Miután majdnem felgyújtotta a házát, így megbeszéltük vele, hogy egy hozzánk közelebb eső otthonban fog lakni, ahol tudjuk is látogatni. Jól érzi magát, lettek barátai is és azt mondja, hogy szeret ott lenni. Ki szokott jönni velünk vásárolni, elvisszük templomba vagy ahova menni szeretne. Szóval nem egy börtönt kell elképzelni. :)

A másik nagymamám 10 perc autóútra lakott tőlünk amikor diagnosztizálták nála a betegséget. Ott volt mellette papám is aki ápolta, illetve minden nap tudtunk menni felváltva is segíteni, plusz napközben fogadtunk egy ápolót, aki kisegítette papámat sok mindenben. De ő már eléggé a végstádiumban volt, az utóbbi 2 hónapban járni is elfelejtett, szóval nála nem kelett attól tartani mint a másik mamámnál, hogy megszökik vagy veszélyeztet másokat.

Így, hogy végigcsináltam 2x is és sajnos megtapasztalhattam mire képes ez a betegség azt mondom, hogy mindenképp felügyelet kellene mellé, mert sokszor ön-és közveszélyesek. :(