Mihez kezdjek apuci pici fiával?

4 éve vagyunk együtt. Eljött az a pont ahol döntenem kell, hogyan tovább.

Eddig is voltak gondjaink. Folyton ígérgetett, mindig pofára estem. Nem használ a szép szó, sem a külön alvás, sem a kocsiban töltött éjszakák.

Ha csak szóba kerülnek a szülei vagy a sógornőm görcsbe rándul a gyomrom és remegni kezdek. Próbálom ignorálni őket.

A probléma nem velük van igazából, hanem a párommal, aki az alapvetően kezelhető helyzeteket meg sem próbálja irányítani. Én úgy érzem, hogy mindenki "idomítsa" a saját szüleit, így ha nálunk gond van a szüleimmel, akkor kezelem azt és ez működik is.

Ott buktam ki leginkább, hogy egy számomra lelkileg megterhelő nőgyógyászati műtét előtt szóltam neki, hogy szükségem van rá. Senki másra nem számíthattam, senkivel nem beszélhettem meg az érzéseimet. Kértem, hogy a műtétet megelőzően amennyit legyen velem, amennyit tud. Sokat segített volna.

Az apjáról annyit, hogy sokat iszik, ha iszik. Egy rendezvényre voltak hivatalosak, így a párom lett a sofőr. Már ebből tudhatta volna, h vedelni fog. Hazafele össze vesztek. Ilyenkor nekem sírja el a bánatát, mindig ígérget, hogy ez volt az utolsó. Többet nem baxhatja át stb. Persze ma, mintha mi sem történt volna, olyan könnyedén beszélt az apjával.

Mindig ez van, ő a kisgyerek, akit minden fele trágár beszólással lehet illetni. Ő meg ugyanúgy teszi a dolgát mintha ez így normális dolog lenne.

Hogy várjam el egy olyan embertől, hogy kiálljon a "családunkért", ha még magáért sem képes?

Hogy gondolhatja azt, hogy egy párkapcsolat abból áll, hogy én mindent le kell nyeljek, meg kell adjak neki, mikozben viszonzast nem kapok?