Akik együtt/vagy közel élnek a párjuk családjához, hogy bírják? Hogy lehet ebből a helyzetből a "legjobbat" kihozni? Saját problémmámmal kapcsolatban kérnék segítséget, akik ilyen helyzetben voltak/vannak.

Nem fog tetszeni amit írok, de ez itt nem a te jövőd. Egyszerűen te másfajta életet szeretnél és kész. Nem fog menni mert ők meg ilyenek és nem fognak változni. Ha a fejed tetejére állsz sem. Egy ideig tűrni fogod mert szereted a párod, aztán évek alatt szépen belefáradsz. Belefáradsz abba, hogy nem úgy élsz ahogy te akarsz, hogy mások igényi szerint ugrálsz, hogy számodra megterhelő kompromisszumokat hozol folyamatosan, hogy a pároddal egyre több lesz a vitád ezek miatt. Mit tudsz tenni? Vagy ráveszed a párodat, hogy arrébb költöztök párszáz kilométert ahonnan nincs hazarohangálás minden hétvégén, vagy beleidomulsz ebbe az életbe.

Akit így neveltek, így szocializálódott, annak ez természetes vagy kevésbé terhelő. Te úgy látom egy merőben más életvitelt szeretnél. De egy seggel két lovat nem tudsz megülni.

Ha maradtok, rá fog menni a kapcsolatotok.

Lehet csűrni, csavarni, de ha téged ez ennyire zavar, akkor előbb utóbb szétmentek.

Ez nem egy romantikus lányregény, ez az élet. Egy van belőle, nem érdemes ekkora kompromisszumot kötni.

Ha nincs magánéletetek, akkor késöbb se lesz. Én menekülnék a helyedben még azelőtt, hogy teherbe esnék.

Első vagyok.

Tudom, hogy 27 évesen még reménykedsz, hogy jobb lesz. Én a saját tapasztalataim után csak vészmadárkodni tudok. Végig csináltam ugyanezt, nem lett jó vége. Pedig mi elköltöztünk a szomszéd városba, mégsem változott szinte semmi. MINDEN hétvégét kötelezően ott kellett tölteni. Mert menni kellett ebédre, mert füvet kellett vágni, gyümölcsöt leszedni, disznót vágni, kutyát orvoshoz vinni, mert látogatóba jött X és nekünk is jelen kellett lenni, mert szülinapja volt Y-nak és mindig együtt volt az ünneplés, aztán az autót kellett szervizelni, aztán házat festeni, aztán kazánt szerelni, aztán Z-nek volt névnapja, aztán Q ballagott, aztán megint látogatóba jöttek a hatmilliomodik rokonok és soha de soha nem volt egyetlen hétvégénk sem. Persze az lett a vége, hogy otthagytam ezt a cirkuszt. Jött helyettem egy új asszonyka, szült két gyereket és élnek szépen kommunában, boldogan. De ott az új feleség is ilyen mentalitású, szóval nekik ez is bejött. Én meg találtam olyat aki levált a szüleiről és szépen külön élünk.

De hogy ne az én példámmal riogassalak azt javaslom neked, hogy kérdezz körbe itt és még amerre tudsz, hogy másoknál akik így kezdték a közös életet, hogyan végződött. Mi lett 5-10 év múlva, mi lett amikor gyerek született. Másrészt azt is javasolnám, hogy ne próbálkozz még azzal a gyerekkel.

Nagyon röviden, háztartási alkalmazottnak tekintettek és be akarták osztani az időnket "segítsünk egymásnak" címen, aztán elkezdtek életvezetési tanácsot is osztani egyre agresszívebben. A köszönömöt se ismerték nagyon, így egyszer csak kiborultam, kiosztottam őket és azóta én se megyek oda, ők se jönnek a házamba. Nekem így jó.

Én is hittem abban, hogy ha tisztelettel viszonyulok hozzájuk akkor ők is viszonozzák, de ez nem így megy.

A kihanemén stílus vezetett ide.

Én ehhez hasonló családban nőttem fel.

A nagyapám volt a „családfő”. Nagyon rendes, kedves ember volt, a hangját sem emelte fel soha, nem ütött meg soha még egy állatot sem. Nagyon szerettük. Mindig az volt, amit ő mondott, eszünkbe sem jutott, hogy mást tegyünk. A fiainak sem.

Hasonló családba házasodtam be, csak itt a férjem apja már nem annyira kedves, jó ember, mint a mi papánk volt. Sokszor igazságtalan, indulatos ember, néha iszik is, az én papám soha egy kortyot sem ivott. De nem elviselhetetlen.

Ugyanúgy szinte minden hétvégén együtt az egész család, néha 20-25 ember is. Ha valami nagyobb munka van, kukoricát kell kapálni, a csirkéket, nyulakat 20-30 darabot levágni, szüret, befőzés stb. ott van mindenki a családból.

Én vagyok az egyetlen, aki egyetemre járt, mindkét családból. Ez az 5 év volt „más” az életemben. Pesten laktam, barátnőkkel albérletben, szabad voltam, azt csináltam, amit akartam, havonta egyszer ha hazamentem, örültek nekem nagyon, volt nagy serte-perte, összegyűlt az egész család, az egész albérlet egy hétig azt ette, amit nekem csomagoltak mamáék.

Aztán megismertem a mostani férjemet. Hozzájuk költöztünk haza, kb 150 kilométerre az én családomtól. Csak itt benn lakunk a faluban, nem a tanyán. A szomszéd ház az apóséké. A másik szomszéd (szembe) a férjem húgáéké.

Lett 3 gyermekem. Itthon voltam velük, aztán itthon is maradtam. Van egy diplomám, ami soha nem használtam. Néha kiveszem a fiókból, megnézem a minősítésemet. Van 2 nyelvvizsgám. Viszont tudok segíteni a gyerekeknek a tanulásban :)

Dolgozom azért, nyilván az állatokkal, a földdel. Közös a bankszámlánk a férjemmel, arra költök, amire akarok, soha nem számoltatjuk el egymást. Sok a rokon a faluban, sokszor rám bízták a kisgyerekeket, ha valahova elmentek, de ha kell, ők is vigyáznak az enyémekre. Sógornőmnek is van 4, s mivel szemben lakunk, a gyerekek mindkét házba ugyanúgy bejárnak, játszani, enni, bármit.

Szinte sose vagyunk egyedül, csak esténként, meg kora reggel. Hétvégente valami mindig van, vagy munka, vagy valami családi program. No, ne azt képzeld, hogy valahova szórakozni megyünk, hanem jön valaki, vagy megyünk valamelyik rokonhoz. Mihozzánk is hazajárunk, s szüleim is jönnek ide, jóban van a két család. De az tény, hogy a férjemmel kettesben több napig utoljára a nászúton voltam.

Én nem vagyok boldogtalan. Jó életem van, a gyermekeim okosak, szépek, rendesek. A férjemmel szeretjük egymást. Nem iszik, nem veszekszünk. Egyenrangú partnerek vagyunk a házasságban. Szépen neveljük a gyerekeinket, sokat beszélgetünk, egészséges életeket eszünk, amit nagyrészt a kertben, a saját földünkről neveltünk, nincs sok stressz az életünkben. Megvan mindenünk, szép a házunk, normális a kocsink. De az anyós, após, az hogy úgymondjam „főnök”. Ha azt mondják, menjünk, vagy csinálni kell valamit, akkor mi ezt tesszük. Anyósom elég piszkálódós, az a fajta, aki még ha dicsér, azt is úgy teszi, hogy rámutat valami hibádra. Pl. leköveztük a teraszt, ő: „Hát szép lett fiam. Ez a szín volt akciós?” Veszek egy új szemeteset (szemetes, érted, nem többezres befektetés…) ő: „Ezt vetted végül? Néztem én is hasonlót, igaz az nagyobb volt, meg nem is ilyen drága...”

De mi nem vesszük a lelkünkre, a férjemmel egymásra nézünk, és csak magunkban mosolygunk. Ők ilyenek. Mindketten abban nőttünk fel, hogy az idősebbeket tiszteljük, és ilyenkor nyeljünk egyet, aztán az élet megy tovább. Nem vesszük a lelkünkre ezeket a dolgokat, lerázzuk, mint a kutya a vizet.

Gondold át, hogy te tudnál így élni hosszú távon. Nem mindenki tud. Van, akit ez megmérgezne, főleg, ha nem ebben nőtt fel.

47 éves vagyok. Néha, éjjel, ha nem tudok aludni, fekszem a férjem mellett az ágyban, mint 22 éve minden éjjel, és arra gondolok, talán lehetett volna másképp is.

Aztán elkezdődik egy új nap, felkelnek a gyerekek, leülünk reggelizni, és azt mondom magamnak, jól van ez így, Istennek hála.

De hogy neked jó lenne-e, azt neked kell tudnod.