Megőrülök a saját anyámtól, mit tennétek a helyemben? Többi lent.

Anyukám már az első pillanattól fogva utálta az unokáját, mert az nem rám, hanem az apjára(akit szinten megvet és gyűlöl) hasonlított. Nem igazán érdekelte a kicsi, hiába hívtam, nem látogatta, két évig szinte alig beszéltem, találkoztam vele. Két évvel a kicsi születése után kiderült, hogy újra babát várok, ekkor aztán anyukám újra megjelent és előadta a tökéletes nagymamát (hozzáteszem, "első unokás" nagymamát, a másik gyereket, aki az idő előrehaladtával még jobban hasonlított a férjemre, levegőnek nézte). Megszületett a kistestvér, akinek már olyan világos haja volt, mint nekem, így anyukám azt gondolhatta, hogy hát ez a gyerek végre az anyjára ütött. Valóban így van, a kisebbik gyerek rám hasonlít. Mondanom sem kell, hogy anyukám őt úgy kezeli, mint minden normális nagymama az unokáját. Most két éves a kisebbik, és tisztán látni, még barátok, más rokonok is észrevették, hogy anyukám számára ő a minden, az Egyetlen Unoka. A nagyobbat emberszámba se veszi, csak gorombán tud hozzászólni, leszidja mindenért, semmi se jó , amit csinál, megy a "bezzeg a tesód" duma. Hála Istennek a gyerekek miatt nem alakult ki emiatt semmiféle rivalizálás, mondjuk,úgy gondolom még kicsik hozzá... De azért a nagyobbacska érzi, hogy őt a nagyi nem szereti...

Többször beszéltem erről anyával, a férjem is, megpróbáltuk megértetni vele, hogy vagy mindkét unokáját kezelje ugyanolyan szeretettel, vagy egyiket se és akkor ne is lássuk többet egymást, de hát mégis csak anyukámról van szó...

Tengtünk ebben az állapotban egy darabig, ebben kisebb-nagyobb veszekedésekben és komolyabb-komolytalanabb eseményekben gazdag időszakban, majd tegnapelőtt a férjemmel a fővárosban volt dolgunk (vidéken lakunk egy nagyobb városban), egy egész napra fel kellett mennünk, a gyerekeket nem vihettük magunkkal, így nem lévén más lehetőség, anyut hívtuk, hogy vigyázzon rájuk.

Estére értünk haza, már sötét volt. Anyukám mosolyogva vár minket, minden rendben van, a kisebbik most fürdik. És a nagy? Hát, ő azt nem tudja, kint játszott a kertben, de nem jött még be.

Ekkor mar dühösek voltunk, hogy hogyan tojhat ennyire egy négy éves kisgyerek fejére... Mivel a kerten keresztül jöttünk be a házba, láttuk, tudtuk, hogy senki sem volt kint a kertben. Megnéztük a gyereket a szobájában, nem jött-e mégis be és feküdt le aludni, de nem. Átkutattuk az egész házat, a gyerek sehol. Még soha az életben nem éreztem olyan ijedtséget és kétségbeesést, amit akkor ott. És a férjemet sem láttam meg soha olyan dühösnek, tiszta vörös fejjel és magából kikelve üvöltött anyámmal, hogy az pisszenni sem mert. A férjem végül fogta magát, beült a kocsiba és elment megkeresni a gyereket. Engem félájultan otthon hagyott, mert, mint mondta, nem akarta egyedül hagyni a másik gyereket a "vénasszonnyal..."

Szerencsére a gyerekkel jött haza, akinek egy haja szála sem görbült. A gyerek elmondta, hogy kint volt a kertben, talált egy rést a kerítésen, ahol átmászott és gondolta, akkor elmegy a játszótérre játszani. A környékünkön és a játszótér környékén egy vasúti átkelő és egy viszonylag forgalmas út is van, gondolhatjátok, mit éreztünk a férjemmel...

Sok hiábavaló kísérlet után kezdtem megbekelni a gondolattal, hogy nem tudom erőltetni anyukám szeretetét a nagyobbik unokája felé, de ez volt az utolsó csepp a pohárban...

Hogyan lehet annyira sem törődni a saját unokáddal, egy négy éves kisgyerekkel (!), hogy az se érdekel, merre járkál, vagy hogy esteleg elütheti a vonat vagy egy kocsi, bárki elrabolhatja, vagy eltévedhet??

Mit tennétek a helyemben? Arra gondoltam, most már jobb lesz, ha egyik gyerek közelébe sem engedem anyukámat, de akkor meg sértettségében nem hagyna minket normálisan, békében élni...