Hosszú távon mit lehet kezdeni az ilyen emberekkel?

A párom családjáról van szó. A párom születésnapja és az enyém között egy hét van, nemrég volt mindkettő. A szülei meglátogattak minket, a páromat már korábban felköszöntötték, azon a héten pont az én szülinapom volt a "soros". A párom anyja felköszöntött, apró ajándékkal is készült, de az apja semmit oda sem szólt. Amúgy a párom családjában szokás engem fel nem köszönteni, sem nőnap alkalmából, sem névnap, születésnap. A pláne, hogy egymást köszöntgetik, tehát a nagyszülők, nagynéni, nagybácsi néha még bulit is kap, meg nagy családi felhajtást, de én még egy odaszólást sem. Egy ideig én köszöntgettem őket, de úgy 5 év után leálltam, hülyét nem csinálok magamból.

Nemrég, mikor nálunk voltak, elmentünk ebédelni egy helyre, útközben a párom apja elszólta magát, hogy koccintsanak majd a párom születésnapja alkalmából, hisz aznap ő az ünnepelt. A párom anyja szólt közbe, hogy én is ünnepelt vagyok, hisz születésnapom van. A párom apja erre sem szólt semmit, témát váltott. Mikor a párom anyja felköszöntött, ő akkor sem szólt semmit, csak a fürdőnkről próbált társalogni a párommal 2 méterrel arrébb, mintha semmit sem látna. Később, az étteremben koccintottak is a páromra, de akkor sem esett le kb senkinek (gondolom a párom anyjának igen, de akkor már nem szólt), hogy nekem volt akkor a születésnapom, a páromat korábban felköszöntötték már. A párom sem szólt semmit, nem állt ki értem. Az apja még utalgatott is, hogy milyen kár, hogy nem ihat alkoholt a párom (vezetett), hisz ha őt ünneplik, úgy lenne illendő. Gondolom azt akarta, hogy én vezessek a születésnapomon, míg a páromat ünneplik.

Tavaly nőnapkor volt egy hasonlóan nevetséges történet, de akkor a párom testvére is jelen volt.

Úgy érzem, semmit nem számítok ezeknek az embereknek. 1-2 éve volt egy komolyabb egészségügyi problémám, hónapokig szenvedtem, kb azt sem kérdezték meg, élek-e még. A páromnak időközben volt egy kisebb, jelentéktelen problémája, ami 1 héten belül rendbe jött, de 2 hónapig az egész család azt kérdezgette, jól van-e már és szegénykének micsoda baja lehetett, még a távolabbi rokonok is erről beszéltek.

Tehát úgy érzem, semmibe vesznek, kb. csak egy petesejt donornak érzem magam a szemükben. Jól jövök nekik, mert sok pozitív tulajdonságom van, ami a szemükben érték lehet (jó anyagi, családi háttér, magas végzettség, jó genetika - az anyósjelölt folyamatosan hangsúlyozza, mennyire szép rajtam ez vagy az a testrész, bezzeg náluk a családban, plusz az unokahúgom is milyen különlegesen szép, neki is olyan unoka kell...stb).

Ezek után megfogalmazódott bennem, hogy ilyen emberek között mit fog a leendő gyerekünk tanulni. Azt fogja egész életében látni, ahogy a párom családja átlép rajtam: anya születésnapja semmi, apáéval kell csak foglalkozni, nőnapra anyának nem kell semmi, csak a többi nő rokonnak, anya betegsége semmiség, csak apa lehet beteg, de nála már egy megfázást is hálalosan komolyan kell venni? Nem hat ez torzan egy gyerek felfogására? Nálunk apám alázta mindig anyámat, csak szavakkal, de meg is lett az eredménye, egyikünk sem tiszteli úgy anyámat, ahogy illendő lenne. A testvéreim elég durva hangnemet is megengednek maguknak vele szemben, amit apánkkal szemben pl nem engednek meg. Ráadásul félek, hogy ez idővel a párom fejébe száll (az én családom őt ugyanúgy kezeli, mint engem, mintha családtag lenne), és ez az egyenlőtlen kezelésmód egy idő után ránk is úgy hat, mint az én szüleimre: apám lesz mindenki szemében az isten, anyám meg az ő oldalbordája, aki talán még jó valamire, de amúgy senkit nem érdekel, él-e vagy hal. Az egész már az önértékelésemre is kihat, nőként kevesebbnek érzem magam a páromnál.