Anyukák! Akik nem tartják a kapcsolatot az anyósukkal, de a párjukkal együtt vannak, mit mondotok a gyereknek erről?

Kb. 4 éves korában elmondtam, hogy a felnőttek néha nem értik egymást és nem tudnak barátkozni. A mama és én nem tudunk barátkozni és emiatt nem is akarunk találkozni egymással. De attól még téged szeretnek, te is szeresd őket stb. Néha nyüszögött, hogy ő sem akar menni, de mindig elment végül. Én dicsértem az anyóst, csak mindig hozzátettem, hogy a felnőtteknek néha úgy jobb, ha nem találkoznak egymással.

Most már nagylány, tudja, hogy a nagyanyja el akart marni az apja mellől. De én továbbra sem szapulom őket, hiszen őt szeretik, jó nagyszülők. Ők sem szidnak neki engem soha.

Én is a gyerek vagyok. Nekünk nem mondtak semmit és igazság szerint fel se tűnt. Egyszerűen csak mindig apa vitt a mamához, ennyi. Néha eszünkbe jutott, hogy megkérdezzük anyát, hogy jön-e ő is, de mindig volt valami kifogása. Na nem túl kreatív, vagy el kellett mosogatnia, vagy fáradt volt és pihenni akart egy kicsit.

Bőven tizenévesek voltunk, mire elkezdtük figyelni, hogy módszeresen kihúzza magát a találkozások alól. Bár persze néha így is találkoztak, de szerencsére elég nagy a család ahhoz, hogy egymással nem is kellett beszélgetniük.

Első vagyok.

Engem is győzködtek a békülésre anno. De én egyszerűen mindenkinek azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó olyan emberrel kapcsolatban lenni, akitől nem hallom a saját gondolataimat és aki a saját frusztrációit rám vetíti.

Szerencsére az én párom jól kezelte a helyzetet. Mi vagyunk az elsők, nem kérdés, hogy minket választott. Az anyjával is jóban maradt, de leszögezte, hogy engem egyetlen szóval ne merjenek szapulni, mert akkor látták őt utoljára. Közel laknak, a párom sokszor beszalad hozzájuk, én nem megyek és ők sem jönnek. Nekem ez így jó, nem kell lenyelnem semmit és a gyerek sem szenvedte meg. A párom eleinte mondta, hogy ez így nem jó, mert ő velem akar hazamenni, de aztán elfogadta, hogy én nem így akarom. A gyereket mindig láthatták, mondjuk mindig csak náluk. Ballagásra pl. nem hívtuk őket. A gyerek nem problémázott, hogy ők problémáztak-e azt nem tudom. Ajándékot ugyanúgy kapott, szeretik, ezzel nincsen baj. Szerintem anyós néha bánja már, de engem nem érdekel. Én kőszikla maradok, és így boldog.

Én is a "gyerek" vagyok a sztoriban.

Nálunk annyi, hogy kb 11 éves koromig találkoztak a nagyszüleim és anyám.

Aztán nagyapám halálakor kedves öreganyám kisemmizte apámat az apai részből (jópár millió forint). Ekkor nagyanyám kitalálta, hogy anyám el akarta rabolni őt (!) az örökségért. (Belökte a kocsinkba, és elhajtott vele). Apám lemondott a teljes örökségről, csak hogy ne kelljen többé látni az anyját.

Én nem tudtam erről akkor még, amikor pedig megtudtam, akkor elhatároztam, hogy nem akarom látni többé nagyanyámat.

11 éves korom óta nem láttam őt, soha nem keresett minket-mi sem őt.

Én is a gyerek vagyok a történetben.

Anyukám szülei utálják apát (mert nem végzett egyetemet) és mindig szidják ha nincs ott, de akkor is ha ott van. Meg folyton tukmálják rá a pálinkát, ha meg elfogadja azt mondják alkoholista, ha meg nem, akkor az a baj. Ha segít, akkor papám mindig leellenőrizte, hogy nem lopott-e szerszámot, meg sose kérte az ő segítségét, hanem hívott inkább cigányt, akinek fizetett a kókány munkáért.

Ezek után nem csodálkoztam, hogy apa kerek perec kijelentette, hogy nem megy.