A férjem meghalt. Nem vagyok képes elintézni a temetést?

Rengeteg üzenetet kaptam privátban is, úgyhogy kérlek ne haragudjatok, de nincs kapacitásom mindenkinek külön külön válaszolni. Estefelé meglátjuk mi lesz.

Tudom, hogy a szertartás nem a kötelező velejárója, de számomra idegen hazahozni és feltenni a polcra valakinek a hamvait. Pláne, ha az egy szerettemé, a szerelmemé. Csak vérezne a szívem minden egyes nap, ha rápillantok. Így is, de így legalább csak az elmémmel fogom fel a történteket, nem szembesülök vele feketén-fehéren nap mint nap. Anyósomék sem szeretnék. Végképp nem kezdünk el magunk sírt ásni neki. Megértem, ha valamelyik családban ez a szokás, nálunk nem és erre már biztosan nem lennék képes jelen helyzetben!

A férjemet boncolták, tehát a kórházban is azt mondták, hogy nem kell rohanni a temetés intézésével, pár napig ráér. Pénteken volt a napja, valószínűleg hétfőn kapom meg a jegyzőkönyvet és a kiadatás is ettől a naptól lesz lehetséges, ezért nem is rohantam azonnal intézkedni. Egyébként ha belegondolok, talán jobb lett volna már másnap, amikor még nem fogtam fel teljesen...

Nagyon fura így beszélni a férjemről. A kislányom pontosan tudja, hogy nagy a baj. Arról is tudott, hogy az apja nagyon beteg. Sírok előtte és ő is sír, de nem omolhatok össze előtte hiszen így is elég nehéz neki ezt az egészet feldolgozni, ha egésznap csak zokognék az ágyban fekve, akkor még nehezebb lenne. Még kicsi, azt mondják ő előbb fel fogja dolgozni, mint én, csak beszélgetni kell vele rengeteget és engedni, hogy feltegye a kérdéseit.

Olyan alapvető kérdésekre nem tudok válaszolni, minthogy egyházi temetés legyen-e, avagy sem. Az ilyeneket azért jó lenne megbeszélni anyósomékkal. Én szívem szerint egyházit szeretnék, mert bár nem voltunk kifejezetten vallásosak, mindketten úgy gondoltuk, hogy a fontos eseményeken kell Isten jelenléte és hogy úgymond ráadja az áldását a dolgokra. Ilyen volt az esküvőnk és a kislányunk keresztelője pl. Ha rajtam múlik az lesz, de anyósomék meg kifejezetten nem hisznek senkiben és semmiben, szóval nem tudom.

Egyébként én sosem voltam olyan, aki kritizáljon bármit is egy temetésen. Maximum, ha valami nem megszokott szertartás volt, akkor mondtam el, hogy furcsa volt számomra. Nálunk inkább az idősebb generáció az, aki kukacos ebben a témában, szó szerint. Hogy nézett ki az urna, valamit elrontottak a temetkezési vállalkozók, ez miért így volt, ez miért úgy. Tudom, hogy az ilyen embereknek nem lehet a kedvére tenni, még is úgy érzem, hogy nem akarok célpont lenni, így is van elég bajom, ahogy mindenkinek van, aki elveszíti egy szerettét. Pont nem érdekelne a véleményük, még is vissza fog jutni hozzám és tudom, hogy bántani fog.

Természetesen sikerült elintézni, mint írtam ez fizikailag nem is volt kérdés. Én nem gondolom, hogy valakinek lehet mérni a fájdalmát, akárkijét is veszítette el. Összemérni sem lehet a fájdalmunkat másokéval, hülyeség is lenne. Ki könnyebben éli meg az érzelmeit, ki nehezebben.

Végül anyósomék elé álltam és elmondtam, hogy ugyan elintézem egyedül a dolgokat, ha muszáj, de nagyon szeretném és nagyon jól esne, ha legalább valamelyikőjük ott lenne velem. Bár először kicsit furán reagáltak, végülis átgondolták és úgy alakult, hogy mindketten eljöttek és bár érdemben rámhagytak minden döntést úgy láttam ezzel bennük is kézzel foghatóbbá vált a tudat és bennem is. Végig bőgtük az egészet, de egyáltalán nem éreztem ezt kellemetlennek, nagyon rendes és megértő volt a temetkezési vállalat ügyintézője. Jól esett, hogy ott voltak ők is és tudom, hogy a férjemnek is jól esett odafent, hogy bevontam őket.

Azóta a férjemet eltemettük, anyósom egy kicsit jobban van, a kislányommal próbáljuk feltalálni magunkat és tervezni a hogyan továbbot.