Ki vagyok akadva a lányom apai nagyanyjára. Mi lenne a legjobb megoldás?
Alapszitu: egyedül nevelem az 5 éves lányomat, apjával még szüléskor szétmentünk, majd amíg gyeden voltam két évig, a szokásos gyerektartási díjon felül bőkezűen pótolta a kiesett keresetem + szépségesen felújíttatta a lakásom, cserébe én nem kértem a továbbiakra gyerektartást, aminek megállapításáról amúgy sem volt soha papír, mert bíróságon nem voltunk, gyerekelhelyezés se történt, mindent szóban, bizalmi alapon beszéltünk meg, noha voltak viták a megegyezésünk körül, amik végül úgy záródtak, hogy 4 éve gyakorlatilag nem beszélünk egymással, a láthatásokat az anyján keresztül szervezzük meg, tartást meg ugye a megbeszéltek szerint nem fizet. A láthatások úgy zajlanak, hogy én elviszem az apai nagymamához a lányomat hetente egyszer, a nagyi meg noszogatja a fiát, hogy jöjjön el. A nagyi noszogatása nélkül feleennyit se látnák egymást a lányom meg az apja, mert az apjának baromira nem fontos a dolog, a nagyi viszont annyira ragaszkodik a lányom látogatásaihoz, hogy amikor másfél éve egy hónapig nem mentünk (nyaraltunk), rohant, hogy a kapcsolattartás akadályozása miatt követelje a nagyszülői láthatás megállapítását. Akkor egy kicsit helyre kellett tennem a dolgokat a fejében, vissza is vonta a követelését, tartjuk a jó viszonyt, és mindketten leplezzük ellenszenvünket.
Probléma: a lányom folyton azzal jön haza tőle, hogy már megint valamilyen megjegyzést tett rá a nagyi. Ronda a ruhája, rosszul van felöltöztetve, csúnya a haja, ilyesmi. Ez még önmagában nem akaszt ki, ha hülye hát hülye, én mindig mondom a lányomnak, hogy ne foglalkozzon vele, ostobaság, és amúgy sem a nagyinak kell tetszenie, hanem önmagának. Hozzáteszem, teljesen hétköznapi a megjelenése a lányomnak. De legutóbb már azzal jött, hogy a nagyi szerint csúnya a beceneve is, amin születése óta szólítom. Nem úgy hívom, hogy "sátán leánya" vagy hasonlók, teljesen hétköznapian becézem, mint mondjuk bogárka, bozont, csutak vagy ilyesmi (a konkrét becenevet nem szeretném kiírni). Szemmel láthatóan rosszul esnek ezek a megjegyzések a lányomnak, és én is felháborító tapintatlanságnak tartom őket. Aztán jött az, hogy a nagyi szerint nem kéne arra a sportra járnia a lányomnak, amire jár (és amit a lányom maga választott, és szenvedéllyel űz), mert az nem való kislányoknak, helyette balettoznia kéne, az illő, és ez a sport szerinte butaság. Ezt persze a lányomnak mondja, nem nekem. Inkább leépíti a kritikáival egy óvodás gyerek önértékelését, mintsem merje vállalni a véleményét a felnőtt anyja előtt. De még mindig nem szóltam, igyekeztem a lányommal megbeszélni a dolgokat, és megerősíteni az önbizalmát. Viszont a legutóbbi már mindennek a teteje: a minap azzal jött haza a lányom, hogy a nagyi szerint az apja vette és rendezte be a lakásunkat, úgyhogy ide soha senki más nem költözhet. Nem mintha bárki is akarna, hisz még épkézláb párkapcsolatom se volt szülés óta, de attól még kiakasztó. Mi köze van a magánéletemhez, és miért a gyerek fejét tömi a hülyeségeivel? Nem beszélve arról, hogy egyszerűen hazugság, amit mondott: a lakást a szüleimtől kaptam teljes egészében még régen, az apának a felújítást köszönhetjük. Aztán amikor a lányommal meghívtuk őket (az apját és az apai nagyszülőket) hozzánk a lányom jövőheti 6. szülinapjának megünneplésére, az aznapi látogatásból úgy jött haza a lányom, hogy a nagyi a lakásunkat szapulta, hogy hova fognak leülni a szülinapon, nincs normális nappalink se (ez igaz, de van helyette egy nagy étkezőasztal), és miféle vendéglátás lesz ez. Hát ami sok az sok. Eddig nem szóltam, hogy vegyen vissza, de most már fogok. Ti hogy reagálnátok minderre?
valami hasonlót akartam írni
illetve még kérhetsz pszichológiai szakvéleményt
A helyzet az, hogy te felnőtt vagy, a lányod meg gyerek. Te elmondhatod neki, hogy ne érdekelje, amit hall, attól ő még szerez sérüléseket, amiket te most nem veszel észre, de ha olyan alkat, ezekre a megjegyzésekre 15-20 év múlva is emlékezni fog.
A majdnem-anyóssal meg az a helyzet, hogy minden egyes alkalommal emeli a tétet és egyre durvábbat mond, mert te ezt hagyod neki, és nem teszel semmit, fel nem foghatom miért.
Az egész láthatás dologra nem tudom miért van szükség.
1, a nagymama hülyeségeket beszél, amivel lelki sebeket ejt
2, az apa nem kíváncsi a gyerekre
és TE ezek után ragaszkodsz a láthatáshoz. Azért mondom, hogy TE, mert az apának nem fontos, ezt leírtad, a nagymamának sem fontos, különben nem ugrálna folyton a türelmeden páros lábbal, és végül is a gyerek neked se fontos, mert hagyod hogy állandó jelleggel beszólogassanak neki. Mint mondtam: a gyerek nem felnőtt, nem úgy kezeli ezeket a dolgokat, ahogy te elképzeled. Benne 100x mélyebb nyomot hagy. Márpedig a nagyanyja mint egy klasszikusan rosszindulatú hárpia mindenre szisztematikusan beszól, ami neki fontos lehet, mert őt se érdekli más, hogy csak téged bántson.
Öt év múlva te még mindig nem teszel majd semmit, a gyerek meg ide fog kérdést kiírni, hogy "Hogy tudnám elérni anyámnál, hogy ne kelljen a nagymamámhoz menni, mert mindig bánt, és már vagdosom magam miatta".
Utolsónak:
Hogyne lenne fontos a gyerekem, nem is értelek. Azzal zártam a kérdést, hogy most már nem hagyom annyiban a dolgot. Ezt a lakástémát csak tegnap mesélte a lányom, be is telt vele a pohár, ma mindenképp beszélek a nagyival.
A láthatásokat pedig nem én erőltetem, szívem szerint egyáltalán nem vinném a nagyihoz a lányom. Mint írtam, a nagyi ragaszkodik foggal-körömmel az unokához. A lányom meg sajna az apjához, ha mégoly link alak is. Én igazán próbáltam semleges hozzáállást kialakítani a lányomban az apja felé, de nem ment, sajna szereti, hát igyekszem ezt tiszteletben tartani, és megőrizni a jó viszont az apai családdal. Amúgy a nagyi ezeket a megjegyzéseit akkor vágja a lányom fejéhez, amikor az apja nincs ott. A megoldás talán az lenne, ha jó kapcsolat lenne az apja és köztem, és ki tudnánk iktatni a nagyit a kommunikációnkból, de sajna ez nem megy. Az tűnik érzelmileg a legbiztonságosabbnak, ha a lányomat erősítem meg és készítem fel rá, hogyan álljon ki magáért, a nagyit meg időnként figyelmeztetem rá, hogy viselkedjen normálisan.
A lányodat csak úgy fogod tudni "felkészíteni", ha nem engeded a mamához. Láthatóan pikkel rád a nyanya, ezzel nem fogsz tudni tesze-tosza módszerekkel semmit sem kezdeni.
A lányod most még szereti az apját, csalódik benne párszor, aztán majd más lesz az ő hozzáállása is. Még kicsi. Fél éves korától nevelem egyedül a fiamat, átéltem pár "apa megígérte, h jön szülinapra, de a telefont is elfelejtette megemelni, h lemondja" szitut, tudod, olyanokat, amit az amerikás filmekben vannak. 14 lesz a fiam, ma már csak legyint az apjára. Lenézi. Pedig becsszó nem neveltem ellene, sőt, az apai nagyszülőkre az elmúlt négy évben sokat számíthattunk, nagyon jó lett velük a viszonya (miután felhívtam őket,h bármikor vihetik a fiamat, m az exférjem azt hazudta, h én nem engedem láthatásra a gyereket). A határokat neked kell felállítani, a te gyereked.
a kedves nagymamás voltam
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!