Szerintetek hisztis vagyok, vagy kicsit igazam van?

Nem anyósomról szól a kérdés, hanem a férjem egy női rokonáról, aki fiaként szereti a férjem. Volt egy hasi műtétem, amikor kisfiam 11 hónapos volt. Mondta az orvos, jobb, ha nem emelgetek egy ideig (kb 8-10 nappig) utána, ezért mikor hazajöttem a kórházból, ezt a nőt kértük meg, hogy foglalkozzon az örökmoozgó a fiammal, hogy ne nekem kelljen rohangálni utána. A lakásunk pici volt, nem volt túl baba biztos, a fiam nagyon aktív volt (székre mászott fel, de lejönni nem tudott, segíteni kellett neki.stb.) Na most a nő jött, és segített, ami abból állt, hogy magára zárta a konyhát, és főzött egész nap. De csak a férjemre, csupa olyat, amit nekem a műtét után nem volt szabad. Nekem meg sem terített, délben hazaugrott enni a férjem, kettesben ettek. Miután a nő egészségügyi kérdésekben eléggé a topon van, sokszor még maga mondta is, hogy ebből most inkább ne egyek, mert zsíros, meg ilyenek. Sütött egyik nap vagy három tepsi sütit, de több órán át bezárkózott miatta a konyhába. Közölte, hogy egy percre leugrik a piacra, fiam becsűrte az etetőszékbe, majd eltűnt másfél órára. Akárhogy igyekeztem fiam kiszedni a székből, sehogy sem sikerült, úgy éreztem, szétszakad a hasam, fiam már ordított, úgy utált benne lenni (egy ennyi idős gyereknek másfél óra ücsörgés elég sok), visszajött a rokon, még ő tett nekem megjegyzést, hogy kiteszi a lábát, és lám a fiam már sír is nélküle..Pedzegettem négy nap után, hogy ideje lenne a kicsinek levegőzni, fel se vette. Végül betettem én a babakocsiba, és elvittem sétálni, mert már nem bírtam, hogy nem volt levegőn négy napja. Na mindegy, az ötödik nap hazaküldtem a rokont. Mondtam a férjemnek, nekem az nem segítség, hogy ő jókat eszik, ez így egyedül is megy. Egyébként valóban hat nappal a műtét után már egész jól elboldogultam.