A gyermeknek kötelessége öreg szüleiről gondoskodni és saját magánéleteét feláldozni értük?

Férjemmel négy éve házasodtunk össze. Mindkettőnknek második házassága ez. Én negyvenes vagyok a férjem ötvenes évei elején jár. Kb. 150 km-re lakunk egymástól, mindkettőnknek jól fizető munkahelyünk van, s olyan munkát végzünk, amit ráadásul imádunk is csinálni. Sajnos olyan jelelgű a munkánk, h ha munkaheleyet változtatnánk, s ebben a korban, hát biztosan ugyanilyen feltételekkel nem kapnánk egy másikat egy más városban. Ezért úgy döntöttünk, h házasságkötés után is egynástól távol töltünk el négy napot a hétből a munkahelyünk miatt, s aztán a következő három napot a hétből együtt. Ráadásul kb. három hónap szabink is lenne minden évben, maikor együtt lehetünk. Igen ám, de a párom szülei nagyon idősek, s most kb két éve a párom édesapja a párommal él együtt abban a lakásban, ahol együtt terveztük az életünket.A férjem édesanyja ugyanis bipoláris betegségben szenved, s amikor rájön a mániás állapot a férje nem tud meglenni mellette. Így a párom magához vette. De a bácsi nagyon gyámoltalan, egyszerűen nem lehet magára hagyni pár óránál tovább, az édesnyja is amikor éppen őrjöngős állapotában van állandóan lecitálja a fiát mindenfajta ürüggyel, hogy ezt az segítsen neki. Úgyhogy a közös életünk, ami olyan szépen indult, lassan csak az öreg szülőkről, azok gondozásáról szól. S ez még csak az eleje, bele sem merek gondolni, h mi lesz akkor, amikor mindketten esetleg ágyban fekvők lesznek. Én pedig már kezdek besokkalni, nekem ez sok. Én szeretnék több időt együtt lenni a párommal, programokat csinálni, s nem állandóan a két öreg szeszélye szerint élni. De ugyanakkor néha bánt is a lelkiismeret, h talán bennem van a hiba. Szerintettek mi a teendő ilyenkor?