Mit tehetek én ebben a helyzetben?

Előre elnézést, hogy hosszú leszek, de ezt nem tudom röviden leírni!

Fél éve vagyunk együtt a párommal, nagyon sorsszerűnek éltük meg a találkozásunkat és nagyon szeretjük egymást. Nem vagyunk már tinik, én 26 éves lány vagyok, ő pedig 30 éves. Mindketten egy komoly kapcsolatból léptünk ki, én 4 évet voltam együtt az exemmel, 2 évet együtt is éltünk, ő pedig már tervezte az összeköltözést a volt párjával, amikor vége lett. Ez csak azért fontos, mert emiatt és mert már abban a korban vagyunk szerintem, olyan társat kerestünk, akivel családot alapíthatunk. Ezt most úgy érezzük, hogy megtaláltuk a másikban és úgy gondoljuk nincs értelme húzni a dolgokat, ezért már 1 hónapja hozzám költözött a társbérletembe és 2 hét múlva megyünk tovább saját albérletbe. Szóval minden szép és jó, csak egy bökkenő van a dologban, az pedig az anyukája.

Az édesanyja egy tanult, értelmes tanárnő, aki 4 éves kora óta egyedül neveli. Nem volt könnyű neki, mert egyrészt külföldről érkezett az országba, úgy, hogy nem beszélte a nyelvet, másrészt van valami problémája a csípőjével a szülés óta, így nehezen tud dolgokat megcsinálni, nem tud lehajolni, cipekedni ilyesmi. A párom már kicsi kora óta úgymond gondoskodik róla, gyakorlatilag főzött, takarított, cipekedett bevásárláskor, segített a hivatalos ügyek intézésében (mivel neki már anyanyelve a magyar), orvoshoz kísérte, levágta a lábkörmét...stb. Szóval szerintem példa értékű, ahogy az anyjával viselkedett. Soha nem hozott szégyent rá. Viszont egy idő után ő is rájött, az anyukájának csak az a jó, ha úgy csinálja a dolgokat, ahogy ő mondja, a párom viszont sokkal másabb felfogású ember, sok mindenről különbözik a véleménye és mivel ezt az anyukája nem tudta elfogadni, így nem is mondott el neki szinte semmit, aminek az lett a következménye, hogy gyakorlatilag nem ismeri a saját fiát. A barátnőit nem mutatta be neki, nem tudja, hogy szokott lovagolni, autóversenyezni és még nagyon sok dolgot. Az előttem lévő barátnőjének volt egy kislánya, ami miatt az anyja mindenfélének elhordta a lányt anélkül, hogy ismerte volna, soha nem is találkoztak.

Aztán megismert engem. Nagyon hamar egymásba szerettünk, nekünk is meglepő volt, mivel csak pár hónap telt el a szakításaink óta, de a legmeglepőbb az volt, hogy a párom szeretett volna bemutatni az anyukájának és szerette volna, ha elfogad, mivel velem már az elejétől kezdve nagyon komolyan gondolta a dolgot. Ezért nem is aludt nálam nagyon sokáig, mert akkor az anyja szemében én egy lotyó lettem volna... Már ezt is nehezen viseltem, de elfogadtam. Aztán amikor otthon bejelentette, hogy elvinne oda, akkor az anyja csak annyit kérdezett, hogy "Minek?". Hát így kezdődött a kapcsolatunk. :) Aztán eljött a nagy találkozás napja, nagyon udvarias és jól nevelt voltam, igyekeztem segíteni, amiben tudtam, elmosogattam, segítettem lepakolni az asztalt ilyesmi. De amikor magamról kezdtem mesélni, már láttam, hogy itt gondok lesznek. Egyrészt nem tetszett neki, hogy pénztárosként dolgoztam (igaz diplomám van, de sajnos nem tudtam hasznosítani), bár áradoztam neki, hogy mennyire szeretem a munkahelyem, de csak azt mondogatta, hogy azért ez nem olyan munka, amit hosszútávon akarhatok csinálni. Aztán jött a másik neki nem tetsző dolog, hogy anyukám is pénztárosként dolgozik. :)Bár rosszat nem mondott, de láttam rajta, hogy nem nagyon tetszik neki a dolog. Viszont összességében jól sikerült a találkozás, felajánlotta, hogy tegezzem, úgyhogy örültünk, hogy úgy tűnt elfogadott és tetszem neki. Mikuláskor vittem neki ajándékot, már fényképet mutogatott a családról, karácsony előtt pedig meghívott magukhoz, ott aludtam, megajándékoztuk egymást, úgy tűnt minden rendben. Egy feszültség forrás volt köztünk, mégpedig az, hogy közben elveszítettem a munkámat és nem találtam másikat, de engem is nagyon zavart a dolog, nem csak őt. Viszont volt megtakarított pénzem és a szüleim is támogattak anyagilag, amíg nem találok mást. Szóval nem támaszkodtam anyagilag ekkor sem a páromra, sőt én segítettem ki őt, amikor nem tudta kifizetni a főiskoláját, bár erről az anyukája nem tud.

Aztán karácsonykor leutaztunk vidékre a szüleimhez és úgy volt, hogy amikor visszamegyünk, akkor a párom bemutat az apukájának is, mivel úgyis meglátogatja őket. Erre 2 nappal azelőtt, hogy visszamentünk volna kapott egy smst az anyjától, hogy egyedül menjen és nem magyarázta meg miért. Nincs mit szépíteni, eléggé rosszul esett a dolog, de csak bosszankodtam egy kicsit, aztán beletörődtem. Viszont miután az apukája elment ő elég csúnyán összekapott az anyjával és az lett a vége, hogy azt mondta az anyja, hogy ne is vigyen engem oda többet. Én mondtam a páromnak, hogy oké, nem is akarok oda menni többet, mert nem szeretek olyan helyen lenni, ahol nem látnak szívesen és úgy éreztem, hogy nem is szolgáltam rá erre.

Közben a párom talált egy jobban fizető munkát és úgy döntött, hogy bár szereti a munkahelyét, de ahhoz, hogy előre tudjunk lépni szükséges megtennie ezt a lépést és a karrierje szempontjából is előnyös lépés volt. Az anyukájának ez sem tetszett, mert szerinte ott hagyta a biztosat a bizonytalanért, pedig egy multi cégről van szó, úgyhogy nem mondanám bizonytalannak, bár az anyukája már előtte is azt mondogatta, hogy úgysem fogja megkapni azt a munkát, de én tudtam, hogy elég rátermett a párom és nekem lett igazam. :) Nagy volt az öröm részünkről, csak az anyukája árnyékolta be, de nem hagytuk, hogy elrontsa az örömünket, lelkesen tervezgettük a jövőnket. Aztán mivel a munkahelye nagyon közel van az én albérletemhez, logikus lépésnek tűnt, hogy ideköltözzön, mert így sokat tud spórolni a benzinnel. Azt hiszem az anyukájánál ez volt az a pont, ahol teljesen kiakadt, mivel a "kis"fia még sosem költözött el tőle és gondolom pánikba esett. Mindenáron le akarta beszélni, de amikor látta, hogy esélytelen, akkor azzal próbálta zsarolni, hogy mivel a lakást pár éve a párom nevére íratta az apukája, vannak kötelezettségei és ugyanúgy haza kell adnia a havi 30 ezret, ahogy eddig tette. Lett is néhány vitánk emiatt a párommal, de végül megbeszéltük, hogy odaad havi 10ezret. Mondta az anyjának, hogy ha továbbra is így viselkedik, akkor egyedül fog maradni, mert mindenkit elmar maga mellől, de az volt a választ (mint mindig), hogy őt ne fenyegesse azzal, hogy egyedül marad, mert ő is egyedül hagyhatta volna a páromat, amikor kicsi volt és az apja lelépett, mégis felnevelte. Szóval haragban váltak el az anyukájával, nem is tudta vele megbeszélni, hogy akkor hogyan is legyen a továbbiakban, mert ő úgy gondolta, hogy még mindig segíteni fogja, még ha nem is minden nap, de nem volt hajlandó beszélni.

Most ott tartunk, hogy 1 hónapja elköltözött, azóta egyszer felhívta az anyukáját, hogy tud-e valamiben segíteni, de ő gyakorlatilag annyit mondott, hogy köszöni, hogy megkérdezte és rátette a telefont. Azóta többször írt neki e-mailt, hogy minden rendben van-e és kell-e valamit segíteni, de mindegyikre egy válasz jött: "Megkaptam az e-mailedet.". Nem tudja, hogy milyen a páromnak az új munkahelye, nem tudja, hogy közben én is találtam munkát és 2 hete dolgozom, ráadásul iskolában, amit már szégyellnem sem kell előtte, nem tudja, hogy kivettünk egy albérletet, semmit nem tud a fiáról. Nőnapon vitt neki virágot, de nem volt otthon, így ott hagyta neki a konyhapulton és annyit sem írt neki, hogy "köszönöm".

Tegnap este felhívta telefonon, nagyon távolságtartó volt és kimért, úgy köszönt a fiának, hogy "jó estét", mintha egy idegen lenne. Aztán mondta, hogy ma 3 órára várja haza. Mikor visszakérdezett, hogy miért azt mondta, hogy meg kell beszélniük néhány dolgot. Több, mint 1 órája ott van és meg óriási gyomorideggel várom a fejleményeket.

Igazából ebben az egy hónapban nagyon nyugodtak voltunk, mert nem okozott feszültséget az anyukája, de közben tudom, hogy a páromat bántja ez a helyzet, mert ő úgy érzi felelősséggel tartozik iránta és nem akarom, hogy rosszul érezze magát, ezért szeretném én is rendezni a dolgokat, de tehetetlennek érzem magam. Az anyukája nem tudja megmondani, hogy mi a problémája velem, igazából szerintem olyan vagyok, akinek általában örülni szoktak a szülők, mert tisztességes, becsületes, jószándékú ember vagyok, sosem tennék rosszat másoknak és ezt szokták értékelni. Ő mégsem tud elfogadni, vagy inkább ezt a helyzetet, már magam sem tudom. Én elhiszem, hogy neki is nehéz, hogy egyedül maradt, de pont ezért gondolnám azt, hogy nem kellene így viselkednie. Ráadásul a családban senkinek sem mondta el, hogy a párom elköltözött, olyan, mintha azt gondolná, hogy ez csak egy átmeneti helyzet és majd visszamegy. :( Teljesen tanácstalan vagyok, hogy mit tehetnék, örülnék néhány hasznos gondolatnak. :)