A párom édesanyja mártír-önsajnáltató típus. Mit tehetek?

Sziasztok,

Közel egy éve vagyok együtt a párommal és azt figyeltem meg ez idő alatt, hogy az édesanyja mártír-önfeláldozó-önsajnáltató típusú ember. Eddig még nem találkoztam ilyennel, egyik korábbi párom anyukája sem volt ilyen, ezért is furcsa nagyon nekem ez a helyzet és vegyes érzések kavarognak bennem.

Írok néhány példát a viselkedésével kapcsolatban:

- már nyugdíjas, de ennek ellenére sok a dolga, sok helyre eljár. Ez valóban így van, nem csak mondja, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a feladatok nagy része önként bevállalt feladat. Természetesen sokat panaszkodik, hogy semmire sincs ideje és mindig rohannia kell. Most van egy olyan, hogy az egyik barátnője kedvéért jár el egy helyre, amit nem szeret. Már sokszor elhangzott az, hogy na most már tényleg utoljára megy el, mert nem szeret járni. Aztán újra és újra mégis elmegy. Ezzel nem is lenne gond, csak ugye nekünk mondja, hogy nem akarja megbántani a barátnőjét és nem tudja, hogy mitévő legyen. Elmondtuk neki kb. 3-szor szépen, hogy mi lehetne a megoldás, de minta meg se hallotta volna, csak fújta tovább a magáét és persze újra elment.

- elég szétszórt természet. Rendszeresen előfordul, hogy elhagy ezt azt vagy egyszerűen csak nem találja. Ilyenkor fennhangon szidja nekünk saját magát, hogy ő milyen egy vén hülye, hogy ő már teljesen le van épülve szellemileg mert nyugdíjas. Ilyenkor pátyolgatni kell, hogy jaj dehogyis.

- ha átjön hozzánk, akkor gyakorlatilag soha nem fogad el semmit. Ha mi eszünk éppen és megkínáljuk akkor többnyire az a válasz, hogy ő nem enni jött át. Ha hármasban megyünk valami programra és a párom ki szeretné fizetni az ő belépőjegyét is (nem kell nagy összegre gondolni, mondjuk 1000 Ft-ra), akkor hevesen tiltakozik és azt mondja, hogy ki tudja ő fizetni, nem kell őt eltartani. A pénzezés, a forintra való elszámolás gyakran a helyszínen kell, hogy megtörténjen, idegenek előtt, nem várhat hazáig vagy a kocsiig.

- ha beszélgetünk valamiről, akkor mindig megtörténik az, hogy elkezd valami teljesen másról beszélni. De úgy, hogy mondjuk én vagy a párom még a mondat közepén vagyunk. Úgy tűnik, mintha csak a saját mondandója lenne fontos neki és nem is hallja, amiről mi mesélünk éppen.

Ami még zavaró számomra az az, hogy gyakran szinte gügyögve beszél a párommal. Tudni kell, hogy a párom nem egyke, van egy nővére is. Az édesanyja egyedül nevelte fel őket, az édesapjuk már nem is él, de amíg élt sem volt jó vele a kapcsolata a páromnak és a testvérének. Az édesanyjának tudtommal azóta, tehát 30 éve, nem volt senkije, egyedül él. A párom nagyjából abban az időszakban költözött el tőle, amikor ő nyugdíjba ment. A nővére már jóval korábban kirepült, neki már férje és egy gyereke is van.

Tudom, hogy fura dolog, de úgy érzem, mintha ’szerelmes’ lenne a fiába. Eddig egyik párom édesanyjával kapcsolatban sem volt ilyen érzésem. Lehet, hogy azért, mert ők nem egyedül éltek, nem egyedül nevelték fel a gyerekeiket, van férjük. Többször elhangzott már az is, hogy neki nehéz feldolgozni, hogy elveszítette a fiát. Az én értékrendem szerint ez nagyon nem egészséges gondolkodásmód. Én 18 éves korom óta elkerültem otthonról messzire és még a konzervatív nagyszüleim sem gondolják úgy, hogy elveszítettek.

A párom 33 éves, az édesanyja 60 én pedig 29.

Összességében azt gondolom, hogy ez vagy játszmázás és arra megy ki a játék, hogy szeretetet csikarjon ki a fiából és sajnálja őt. Erre pedig egyáltalán nem lenne szüksége, mert jó a kapcsolatuk, a párom fel szokta hívni, átmegy hozzá, mindig felajánlja a segítségét, beszélget vele, stb. Vagy pedig valóban ilyen a természete. Ezt egyelőre nem tudtam eldönteni.

A kérdésem az lenne, hogy voltatok-e már hasonló helyzetben. Ha igen, akkor hogyan tudtátok elviselni? Mit éreztetek? Hogyan reagáltátok le a viselkedését?

Köszönöm, hogy elolvastad.