Tényleg mi vagyunk a rosszak?

8 éve vagyunk házasok, 3,5 éves gyermeket nevelünk, egyetemet végzett dolgozó emberek vagyunk mindketten. Férjem édesanyja sajnos meghalt őt nem ismertem. Szüleimmel, akik nyugdíjasok lakunk egy lépcsőházban, de külön lakásban. Külön háztartást vezetünk, de a főzésben anyu segít (ebéd), tehát nekünk nem kell. Valóban nagy segítség anyagilag és időben is, de a probléma ott van, hogy erre hivatkozva jogot érez arra, hogy mindenről tudjon ami a mi családunkban zajlik, és ezt inkább eszközként használja ellenünk. A bejárati ajtó kukucskálóján figyel, ha meghallja az ajtónk reccsenését. (Amikor ezt megemlítettem neki, az volt rá a válasz, hogy ő legalább odafigyel másokra, nem úgy mint mi, akik beteszik maguk mögött az ajtót és nem foglalkoznak semmivel!) Ha hozzánk valaki jön kb 5-10 perc múlva valamilyen ürüggyel megjelenik anyu. Mit vettünk, hova megyünk, mit veszünk a gyereknek, de legfőképpen csak az anyagiak érdeklik. Ők elsősorban csak érdekkapcsolatokat ápolnak. Édesapám mindenkit lenéz és kinevet aki nem ezermester, mint ő, legyen az orvos, tanár vagy bármilyen foglalkozású. Ebbe beletartozik a férjem is és én is; a sérült emberekről pedig egyszer azt mondta, az ilyenek vegyenek vissza az igényükből csak mivel a férjem említést tett arról, hogy egy rendelőnél milyen szépen kialakították a mozgáskorlátozott bejáratot!!!. Elmondása szerint nélkülük még idézem: "fingani sem tudunk". Ha visszautasítjuk a segítséget, akkor abba kötnek bele vagy kitalálnak mást. Arról meg nem is beszélek, hogy a gyereknevelést is ők jobban tudják, mint én, aki rossz anya vagyok. Mert ők már felneveltek egy gyereket. Egyszer a férjem azt mondta egy velük való vita után, hogy ilyen primitív megnyilvánulásokkal ő még nem találkozott. Sajnos a lakásunkért nem kapnánk annyit, hogy azon egy hasonlót tudnánk vásárolni, elhamarkodott döntést pedig jelen gazdasági helyzetben és gyerekkel nem szeretnénk hozni, de ez a kapcsolat is lassan elviselhetetlenül nyomasztóvá válik.