Te mit csinálnál ebben a helyzetben? (anyós kérdés)

Az anyósok akkor jók, ha porhanyósok - tartja a vicc, nem helytelenül egyébként.

Nem engendék anyucinak a férj helyében, a feleség pedig nem kell eltűrje azt, hogy a sokadik helyen van anyuci után, főleg, ha már gyerek is van.

Van egy ismerősöm, akinek a férje szintén anyuci pici fiacskája volt. Az anyós nem igazán kedvelte a feleséget, de ez így volt fordítva is. Házasságkötés után 1-2 hónapig még mindketten a saját szüleiknél laktak, mert egyik sem költözött a másikhoz. Aztán elmentek albérletbe, közel az anyóshoz, és az anyós irányította a fiacskáját. A házasság nagyon hamar (2 éven belül) válással végződött.

Én kiadnám az útját..

Hát én nem tudom, hogy az anyósom elmond-e mindennek, de nem jó a kapcsolatunk,az tény.

Én a férjemtől elvárom, hogy segítsen az anyjának. Persze mindennek van határa, azt én sem szeretem, ha mindenféle csip-csup ügy miatt elhívnák. Így is, ha megyünk, anyós köszönés helyett kezdi neki sorolni, hogy fiam, akkor nézd meg a redőny, le kellene nyírni a füvet, állítsd be a tévét...

Én ezekre soha egy rossz szót nem szóltam, nehogy én legyek a szemét meny, most ott tartunk,hogy már a férjem nem akar menni, mert megint csinálnia kell valamit.

Egyébként nem adnám fel az életem azért, hogy az anyósom jószágait gondozzam.

Anyósom onnantól kezdve utált, hogy elkezdtem 19 évesen járni a fiával (23 éves volt akkor). Rá egy évre összeköltöztünk. Mikor megpróbáltuk bejelenteni a nagy hírt neki, ő totál kiakadt, hatalmas hisztivel közölte a fiával, hogy felháborítja, hogy nekem újítunk fel lakást, lesz saját bútorunk és nem neki lesz mindez. Erre férjem egész egyszerűen ráhagyta a dolgot. Szépen összeköltöztünk. Anyós mikor átjött lakás nézőbe, közölte, hogy minden rossz stb... De azért részleteket simán azonnal megcsinált a saját lakásán. Ott fúrt ahol tudott, de mivel a fia tojt rá, így nem járt igazán szerencsével. 4 éve voltunk együtt, mikor összeházasodtunk. Konkrétan lelépett a saját egyszem fia esküvőjéről, mert őt annyira kiborította a tény, hogy összeházasodtunk. Mikor megvettük az első közös otthonunkat minden szemétnek elhordott, én voltam a fő ellensége a fiának. Hitellel vásároltunk, hatalmas őrjöngés volt, mert én rosszba viszem a fiát. Rá két évre teherbe estem, annyit közölt a fiával, hogy ő bizony ha újra fiatal lenne nem szülne gyereket. Mikor megszületett az első gyerekem elhordott minden szar anyának, mert ő sokkal jobb volt nálam. Mikor bejelentettük a másodikat konkrétan fél évig nem állt velünk szóba. Mikor a harmadikat, tajtékzott a dühtől, annyira megromlott a kapcsolatunk, hogy alig- alig találkoztunk vele. A lényeg: soha egy forinttal nem segített minket/a fiát. A gyerekeimmel kapcsolatban sosem lehetett számítani rá. Elnézte, hogy egy 1+2 félszobás (hiteles) lakásban élünk 5-en, míg ő egyedül élt egy 152 m2-eres családi házban (hitel nélkül). Egy hónapja meghalt. A rendőrök találtak rá. Mit hagyott? Adósságot. Nagyon sokat. Kényszeresen kapkodta fel a személyi kölcsönöket. Pedig 2009-ben örökölt 5 millió forintot és egy tehermentes házat, no meg kb. 500.000 forint értékű aranyat. Semmit nem adott a fiának belőle életében és holtában sem. Jobban mondva a házat meghagyta 1 millió közüzemi tartozással és totál lepusztulva. A gyerekeim emlékezni sem fognak rá, ha felnőnek. Mit mondok nekik róla majd? Sajnálom, hogy meghalt. Sajnálom, hogy ilyen volt. De mit kellett volna tennem? A legborzasztóbb az, hogy a saját fia meg sem siratta, egyszerűen tudomásul vette, hogy meghalt. Ennyi.

Most szerinted jól csináltuk a dolgot vagy rosszul? Már mindegy. Mi együtt maradtunk az biztos, nem tudott szétválasztani minket. De ő meghalt, és a férjemnek nincs már többé édesanyja.

Ha újra kezdeném inkább választanám azt, hogy ha vita árán is, de megpróbálok vele közös nevezőre jutni. Mert nem a másiknak ártás a cél, hanem az, hogy mindketten szerethessünk egy embert.