Hogyan esne érzelmileg,hogyan kezelnéd a helyzete ha te mint nagymama nem kaphatnád meg az unokád?

Ne haragudj, tudom, hogy fáj szembenézni ezzel, de ha a fiadnak ennyire nem számít, hogy te, mint nagymama funkcionálj, ha nem érdekli, hogy ez fáj neked, nem akarja, hogy jobb viszony legyen közted a gyerekével, akkor de, ott elszúrtál valamit.

Minden házaspárnak van konfliktusa, ő is felvállalhatná ezt a nejével, de nem vagy annyira fontos.

Igazán megkérdezhetnéd a fiadat, hogy konkrétan mi baja vele a menyednek. Ha nem kapsz kielégítő választ, akkor terel, és ha terel, mert nem képes veled erről őszintén beszélni, akkor mégsem olyan jó az a kapcsolat. Mert a jó kapcsolat nem az, hogy a másiknak mindent elmondunk, aminek örül, de mindent eltitkolunk, ami nem tetszene neki, hanem inkább tudnunk kéne őszintén beszélni egymással olyasmiről is, ami a másiknak fájdalmas lehet.

Például lehet, hogy megsértetted vagy az agyára mentél korábban a menyednek valamivel, de a fiad nem szólt, hogy "anya, ezt nem kéne/nem kellett volna, légyszíves, ezt ne csináld", mert úgy gondolta, azzal megbántana téged, neked rosszat nem lehet mondani, mert te csak jót akarsz (ez csupa tipikus, és rendkívül idegesítő indok férfiaktól). Ennek lehet olyan eredménye, hogy a menyed a feloldatlan konfliktusok miatt megutál, a fiad pedig még mindig csak a szépet és jót mondja és mutatja neked.

Én nem vagyok rosszban az anyósommal, de vannak vele kapcsolatban ellenérzéseim, nem mondhatnám, hogy szeretem, néha már a jelenléte is zavar. Pedig nem így kezdődött, a kezdeti rózsaszínködös szerelemben még olyan romantikus elképzeléseim is voltak, hogy majd én segítek a barátom anyukájának, hogy boldogabb legyen (búvalbélelt élete van). De aztán jött a fiára való rátelepedés, a manipulatív önsajnáltatás, hogy ne hagyja őt el, a minket életképtelennek nézés, hogy tud-e mit enni a fia, a döntés a szabadidőnkről olyan sunyi módon, hogy addig hívogat meg vasárnapi ebédre, hogy végül már alapvető legyen, hogy minden vasárnap mennünk kell (különben búbánat lesz, meg indokolni is kell, hogy miért nem ez a program), aztán az unokáról való döntés, a fejem fölött az unokának beszélés, hogy gyere holnap is, ugye jössz, majd anya itthagy, majd ittalszol, nem kell hazamenni. Lehet, hogy így írásban nem jön át, de úgy éreztem, mintha ez a nő annyira akarná beosztani és felügyelni az életemet, amennyire a saját anyám már 15 éve sem akarta, ráadásul sose úgy, hogy egyenesen megmondja mit szeretne, és végképp nem kérdez, hanem csak ilyen sunyin kialakítja magának. Mindezt arra apellálva, hogy a fia úgysem mond ellent, nem mond nemet, nem szól semmiért, mert akkor bűntudata lenne, hogy "megbántja őket", náluk addig így működtek a dolgok. Nálunk viszont ez nem volt szokás, besokalltam, és egy ideje már szólok, hogy majd én eldöntöm, hogy a gyerekemnek haza kell-e jönni vagy sem, és ha szeretnék, hogy ottaludjon, akkor előbb előre beszéljék már meg velünk, hogy az a hétvége alkalmas-e, ne pedig csak elkezdjék adni a gyerek alá a lovat, hiszen lehet, hogy egyébként máshogy szerettük volna tölteni a hétvégét.

A férjemtől azóta sem hallottak egy kukkot sem arról, hogy általánosságban bajom lenne valamivel, ő mindig úgy hárít és terel, hogy MOST nem érünk rá, MOST nem alkalmas, a feleségem MOST nem szeretné, majd máskor. Pedig többet segített volna a kapcsolatunkon, ha még az elején szépen megmondja nekik, hogy az erőszakos döntéseket és a nyaggatást kéne abbahagyni.

Úgy érzem, ők is érzik, hogy van velük valamilyen alapvető problémám, mert már óvatosabbak. De én nem tiltom tőlük az unokát, minden héten van náluk, ott is hagyjuk velük. A menyed ilyen szempontból szerintem rosszul kezeli a helyzetet, ezt valószínűleg nem kéne csinálnia.