Másnak is bűntudata van , amikor nincs kedve a kötelező ebédekhez?

Rosszul érzem magam emiatt, hiszen örülnöm kellene és mosolyogni, és azt mondani perze de jó menjünk, de szinte meg kell erőszakolni magam ma is , hogy elmenjek ebédelni, mert annyira nincs kedvem.

Minden hétvégére kitalálnak valami programot.

Mostanában nem mentem haza a saját családomhoz a vírus miatt, de amúgy minden vasárnap haza szoktam menni, viszont amikor nem megyek akkor mindig hozzájuk kell menni.

Bűntudatom van, hogy miért nem tudok örülni a programoknak , de mégis azt érzem, hogy nekem ők nem családom, és nincs kedvem.

Ne értsetek félre, nekem nincs velük semmi bajom, nagyon aranyosak , kedvelem őket, de ezek a kötelező programok, főleg a hosszabb programok nekem csak nyűg. Ma is szabályosan úgy érzem, hogy megerőszakolom magam, hogy menni kell , ráadásul migrénnek keltem , hányingerem van , tényleg nincs kedvem most órákig kocsikázni, meg ebédelgetni, ücsörögni.

A héten egyszer már ebédeltünk együtt és ráadásul akkor én mondtam a páromnak, hogy szóljunk nekik, üljünk be valahova enni , biztos örülnének, szóval nem velük van a bajom, hanem ezzel a kötelező jelleggel.

Hogy kezeljem ezt a folytonos bűntudatot?

Vagy mit csináljak?

Hosszú távon az sem megoldás , ha állandóan erőszakot veszek magamon és elmegyek szó nélkül mindenhova.

Más hogy kezeli?

Amúgy az ilyen gyors ebédekkel nincs bajom, csak amikor ilyen több órás program van.

A saját családommal is heti egyszer találkozok másfél órára, hiszen maga az utazás is 2-3 óra, ezért főleg idegesít , hogy az ő családjával több időt töltök mint az enyémmel...:S