Mennyi idő és munka volna szükséges a foltos hiéna háziasításához?

Itt nincs pontos idő és határ.

Ez jött magától.

Jelenleg a gyöngytyúk is félvadnak számít.

20:48

[link] itt a kísérlet leírása

07:30

"Balzsamos illata és elbűvölő hangja viszont alighanem minden gazdi kedvencévé avatná." Ez tetszett!

Az egyiptomiak próbálták, nekik nem jött össze.

[link]

@16:21:

Tetszik a videó, de ha jól értem, emberről szól, nem hiénáról...

Viszont, ha már újra előkerült a kérdés, még néhány szót a háziasításról. Szép álom az „átlag németjuhász szint” (gondolom, ez valahol félúton lehet az erdészek rémálmaként őzeket marcangoló elvadult, illetve a gazdája sírján hűségében éhen pusztuló farkaskutya között), de kikívánkozik belőlem két történet, amely fényt vethet arra, hogy hogyan állunk úgy általában a kutyafajjal, mint az ember kétségtelenül leghívebb barátjával – bár tudván tudom, hogy az efféle anekdotikus esetek mit sem bizonyítanak.

1. Az egyik mesterem valamelyik télen éppen a havat takarította a ház előtt, amikor a helyre kis kuvaszuk úgy döntött, hogy ő éppen most nőtt fel, és eljött az ideje, hogy tisztázzák a dominancia kérdését. A csúszós járda bizony kétesélyessé tette a falkavezérségért folyó küzdelmet, szerencsére a kéznél lévő hólapát alkalmasnak bizonyult a rangsor pontosítására. Azt hiszem, a kutya azóta is él, és odaadó szeretettel csügg a gazdáján.

2. Kecskeméten egy – a történet szempontjából lényegtelen intézmény – kertjében élt egy kis fekete keverékkutya. A nagy vendégforgalom ellenére is mindenkiben bízott, mindenkihez barátságos volt, egyébként őt is szerette mindenki. Egy nap vasúti munkások érkeztek, ő pedig – gondolom, valami birtokjelzésként – lepisilte a kocsijuk kerekét. A melósok sem hagyták ám annyiban, bosszúból magukhoz csalogatták, és 𝘷𝘢𝘴𝘳𝘶𝘥𝘢𝘬𝘬𝘢𝘭 addig ütötték-verték, amíg egy helybeli dolgozó ki nem mentette a karmaik közül. Az emberi rongyok cselekedetét inkább nem minősítem, maradok a végkifejletnél. A kutya testileg csodálatos módon fölépült, én két évvel később találkoztam vele. A viszontlátás örömének minden jelével elhalmozott... aztán az első kedveskedő mozdulatra úgy odakapott, hogy alig bírtam elrántani a kezem. Valószínűleg egy életre belevésődött, hogy így csalták tőrbe, többé már nem lehet normálissá nevelni. Mellesleg továbbra is ragaszkodott hozzám, és boldogan fogadta, ha mintegy oda se nézve, határozott mozdulatokkal simogatom, de ha valaki lehajolt hozzá, hogy megcirógassa, az kétségbeesett dühöt váltott ki belőle, el is tiltottak tőle mindenkit (engem is, de csaltam...).

A sztorikkal nem a kutyák hamisságára akartam felhívni a figyelmet, hanem arra, hogy néhány tízezer év együttlét után még mindig nem tetszésünk szerint programozható bábok, és még mindig veszélyesek lehetnek, ha ezt nem tartjuk tiszteletben. Lehet, hogy néhány évezred alatt a hiéna is hasonlóan kezes jószággá nemesíthető, de attól még nagyobbat harap, mint egy medve, ami nem teszi életbiztosítássá a fentiekhez hasonló hétköznapi esetekben való szereplését.

Aztán volna itt még egy, az illendőség okán ritkán emlegetett tényező: A tenyésztő, aki nemcsak dologbíró, hűséges, engedelmes munkakutyákat hozhat létre ugyanabból a fajból, hanem csúf anyagi érdekek mentén idegbeteg, vérszomjas gyilkológépeket is. Ha ugyanezt transzponálom hiénára... köszi, inkább nem. Könyveljük el inkább, hogy sajnos szelídíthetetlen, nem is érdemes vele kísérletezni.