Magamat hibáztatom, szerintetek az én hibám? Mit kellett volna tennem?

Úgy érzem, hogy valamiféle magyarázatra lenne szükségem, véleményekre, tapasztalatokra ami talán segítene nekem. Köszönöm, ha elolvassátok és válaszoltok, eléggé ki vagyok borulva, mert úgy érzem, hogy nem tettem meg mindent, sőt elfordultam tőle akkor amikor nem kellett volna. Semmi ezzel kapcsolatos olvasmány nincs az interneten, mert már keresgéltem, ezért fordultam ide.... ( a végére írom, hogy mik érdekelnek)

Tegnap reggel sajnos meghalt imádott macskám, aki sajnos csak 2 és fél évet élhetett. Röviden összefoglalva a történetét azzal kezdeném, hogy pár hónaposan találtam egy csatornába szorulva valamikor november vége felé. Őszi kiscica volt, sovány és beteges, de túlélte a telet és reméltem, hogy "kikupálódik" egyszer. Sajnos nem így lett, mert a megfázása maradandónak bizonyult, a 2 nyár amit átélhetett jó volt, akkor nem volt beteg, de hűvösebb időkben újra náthás lett. Így utólag visszagondolva valahol sejtettem, hogy nem lesz hosszú életű cica, de annyira szerettem, hogy ez háttérben maradt. Ő volt az eddigi leghűségesebb állatom, kandúr volt de soha nem csavargott el, mindig otthon volt, akár hányszor kimentem hozzá (hűvös időben a garázsban lakott) mindig boldogan fogadott, alig várta, hogy megsimogassam. Boldogan követett minden hová, kivétel nélkül! Ha egymás után ötször pl elmentem a garázsig meg vissza, mindig mellettem futott. Állandóan dorombolt és dagasztott, mindig úgy éreztem, hogy mélyen szeret engem. Esőben és hóban is mindig sündörgött körülöttem.

Az elmúlt héten nagyon megbetegedett, elkapott valami vírust, amit már nem bírt ki, hiába kapott antibiotikum injekciót és immunerősítőt. Egy héten át alig evett, csak itt ott egy falatot a kedvencéből, főztem neki csirkét amit nagyon szeretett. csak tejet és vizet ivott, de úgy gondoltam túléli mert a tulajdonságai megmaradtak, még akkor is amikor már eléggé levert volt, akkor is jött utánam és dorombolt. Pont a nagy kánikulában történt az egész, így szinte egész nap az árnyékban heverészett. Hétvégén viszont elkezdett rendesen enni, megjött az étvágya a hidegfronttal együtt. Vasárnap a zuhogó eső miatt ismét becsuktam a garázsba, nehogy az rontson az állapotán. De hétfőn reggel mikor kimentem hozzá, hogy megetessem és kiengedjem mire megjön az orvos az injekció miatt. Kinyitottam az ajtót és ott feküdt előttem( többre nem emlékszem), erre én kirohantam és sírva hívtam a páromat. Én zokogva a lakásba rohantam és csak sírtam és sírtam, tudtam hogy még nem halt meg, de haldoklik. Egyszerűen lemerevedtem, és nem voltam képes kimenni hozzá, most pedig rosszul érzem magam. A párom hívta az orvost, hogy jöjjön ki és altassa el. Menet közben szegény örökre elaludt, így az orvos már nem kellett. Annyira bánt az egész, hogy amikor lehetőségem van rá, csak sírok. Szegény utolsó pillanataiban egyedül volt, mert én nem voltam képes rá, hogy kimenjek és elköszönjek tőle. Tudom, hogy más mint az embereknél, de valamiért azt érzem, hogy cserben hagytam és nem ezt érdemelte. Előtte nap este még megsimogattam, megvakargattam és jó éjt kívántam neki, ő pedig dorombolt és dagasztott. reggelre pedig ez lett. Szenvedett szegény, ki tudja mióta, úgy ment el, hogy én, akit imádott, nem voltam vele.

Nehéz elhinni, de egyik szerettem halálakor sem sírtam ennyit, sírtam a hiányuk miatt és az elvesztés tragédiája miatt, de most valami másért is sírok.

Szerintetek egy macska tud olyasmit gondolni, hogy miért nem vagyok vele? Vagy ez már nagyon elvonatkoztatott gondolat? lelkiismeret furdalásom van, hogy hagytam szenvedni az utolsó percig. Így visszagondolva lehet hogy el kellett volna altattatnom, már akkor amikor beteg lett és nem meghosszabbítani a betegségét. Nem gondoltam rá akkor, mert a betegség ellenére tényleg "önmaga" volt, nem feküdt és aludt egész nap, az orvos szerint lázas is volt nagyon de én ennek sem láttam semmi nyomát a viselkedésében. A macskák szerintetek hogy élik meg haláluk pillanatát? Tudom, hogy eltúlzom a dolgot, de muszáj kibeszélnem és kiírnom magamból, mert fáj.

Idő kell hogy feldolgozzam, de szükségem van mások szubjektív véleményére is.

El kellett volna köszönnöm tőle, de szerintem valamiféle sokkot kaptam, ami még nem fordult elő. Nem tudtam mozdulni sem. Csak néztem ahogy a párom eltemeti a diófa alá a szakadó esőben és sírtam. Bánkódom, hogy így járt, mert nem ezt érdemelte. Szerintetek jobb lett volna neki, ha vele vagyok? Ők ezt hogy élhetik meg?

Hiányozni fog, nagyon szerettem!