Melyik volt az eddigi legrosszabb, legszomorúbb lovas élményed?

Igen, a szemem láttára kihajtotta belőle a szuszt, rúgta, tépte, verte a pálcával. A lovon sebek maradtak utána elől-hátul...

Azért én lovagoltam, mert megkért rá hogy segítsek neki a lóval, mert ő kb amint felül rá kiviszi a pályáról a ló és nem tud vele mit kezdeni. Persze egyéb problémák is voltak, kezelnem kellett lónak olyan egészségügyi problémáját, ami fájdalmat okozott neki, és persze azt a szorongást is, ami teljesen belül zajlott a lóban. Nem bakolt, nem csinált semmi rosszat csak lefagyva pánikolt. Amikor besokallt, akkor akarta kivinni az ember a pályáról.

Az első 1-2 hétben rájött a ló, hogy nem bántom akkor se, ha hibázik, és onnantól kezdve rohamosan fejlődni kezdett. Amikor már magasabb szintű feladatokat csináltam vele, mint amiket tudott amikor a gazdája megvette, akkor ült rá vissza, hogy akkor én megcsináltam neki a lovat. Bele se merek gondolni hova került tőle, mert elkupeckodta... (Egy baromi szép, jó képességű, okos, jószándékú sportló volt)

Akkor még bértartásban volt a lovam egy tanyán, egy család is ott tartotta a lovát, és a 17 éves lányuk (szülei tiltása ellenére) kiment egyedül terepre, esett és meghalt.

Amikor a ló egyedül jött vissza a tanyára, már tudtuk, hogy baj van, de azt, hogy mekkora, nem is gondoltuk volna.

A lánynak pár hete volt a 18. születésnapjáig... ennek már majdnem 20 éve, de még mindig összeszorul a szívem.

Amikor férjemmel anno megismerkedtem, anyósomnak volt egy lova. Igazából sógornőmé volt, de anyósom volt, aki igazán gondozta és foglalkozott vele. Sokszor ültem rajta én is, anyósom sokat tanítgatott, hogyan kell lovagolni, lóval bánni. Előtte nem sok dolgom volt lóval, csak távolról csodáltam őket, anyósom tanított meg mindenre. Bár ez nem is lényeg a történet szempontjából.

A ló egy nagyon szép csődör volt, igazi kis huncut. Sokan lovagoltak rajta, sógornőm akkor lovászati iskolába járt (nem tudom, mi volt pontosan a neve) és pár helyi osztálytársa át-átjárt lovagolni. Ha olyan ült rajta, akiről tudta, hogy nem egy túl határozott lovas, elkezdett köhögni, sántítani, azok persze rögtön elkezdték abajgatni, hogy jajj szegényke (amúgy semmi baja nem volt, rendszeresen látta doki is, szimplán színészkedett). Sógornőm egyszer megunta az egész lovászkodást, a lovat, és eladta. Anyósom vissza akarta vásárolni, de nem volt annyija, amennyit kértek volna érte. A ló az új helyen is folytatta a színészkedést, csak ott sajnos meg is verték érte. Csúnyán. Szerencsétlen ezt nem is tudta hova tenni, egyre szófogadatlanabb lett, nem volt hajlandó csinálni semmit. Mire anyósom nagy nehezen össze szedte az összeget, amiért vissza tudta volna vásárolni, addigra eladták kolbásznak. És a legszomorúbb, hogy alig 1 héten múlt a dolog... Mai napig megkönnyezzük, ha szóba kerül az a ló.