Tényleg vannak ilyen szemetek? Tudsz még ilyeneket mutatni?

Egy kiskutya rövid élete

Nem igazán emlékszem a helyre, ahol születtem. Szűk volt és sötét, és az emberek sohasem játszottak velünk. Emlékszem Anyura és az ő puha bundájára, aki sajnos gyakran beteg volt és sovány. Alig tudott tejet adni nekem, a bátyáimnak és a húgaimnak. Emlékszem közülük sokan elpusztultak, még mindig nagyon hiányoznak nekem. Emlékszem viszont a napra amikor elválasztottak Anyutól. Olyan szomorú voltam és féltem is, a tejfogaim épp csak kinőttek és nagyon is Anyuval kellett volna maradnom még, de ő beteg volt és az emberek állandóan azt mondogatták, hogy pénzre van szükségük és elegük volt a rendetlenségből, amit a húgaimmal csináltunk.

Betettek minket egy ketrecbe és egy idegen helyre vittek. Csak kettőnket. Összebújtunk és nagyon féltünk, és még mindig egyetlen kéz sem jött hozzánk cirógatni vagy babusgatni. Csak az a sok fény, hang és szagok! Egy üzletben vagyunk ahol rengeteg különböző állat van! Néhány vijjogva csiripel, van amelyik nyávog, megint mások kukucskálnak csak. A húgommal együtt egy kis kalitkába vagyunk zsúfolva és más kölykök hangját is hallom körülöttünk. Látom az embereket amint bámulnak rám, szeretem a kis embereket, a gyerekeket. Olyan édesek és mókásak, mintha játszani akarnának velem! Egész nap a kalitkában maradunk, néha gonosz emberek megütik az üveget, hogy megijesszenek bennünket, néha kivesznek minket, hogy megmutassanak az embereknek. Néhányan gyengédek, néhányuk viszont bánt minket, viszont mind azt mondja - Á milyen aranyosak! Szeretnék egy ilyet! De végül egyikünket sem vitt haza senki.

A nővérem tegnap este múlt ki, amikor az üzlet sötét volt. Rátettem a fejemet a puha szőrére és éreztem amint az élet elszállt csöppnyi testéből. Hallottam amint azt mondták, nagyon beteg volt, és azt, hogy akciós áron leszek eladva, csakhogy hamar eltűnjek a boltból. Azt hiszem az én gyönge nyüszítésem volt az egyetlen ami gyászolta őt, amint reggel kivették Húgom testét a ketrecünkből és a szemétbe dobták.

Ma egy család jött és magukkal vittek! Micsoda boldog nap ez nekem! Igazán kedves család, ők igen-igen akartak engem! Vettek nekem egy tálat és eledelt és a kislány olyan gyöngéden tartott a karjaiban. Annyira szeretem őt! Az anyukája és az apukája azt mondta milyen édes és jó kiskutya vagyok! Úgy hívnak Angyal. Szeretem nyalogatni a gazdijaimat. A család olyan jól gondomat viseli, szeretnek, gyöngédek és édesek velem. Szelíden tanítanak a jó és a rossz dolgokra, enni adnak és rengeteg szeretetet. Az egyetlen amit szeretnék, hogy örömöt leljenek bennem. Imádom a kislányt és ha szaladgálunk, vagy játszom vele, azt nagyon élvezem.

Ma az állatorvosnál voltunk. Ez egy szörnyű hely volt és nagyon meg voltam ijedve. Kaptam néhány szurit, de a legjobb barátom - a kislány - olyan óvatosan tartott és azt mondta minden rendben lesz, hogy megnyugodtam. A doki szomorú dolgokat mondhatott a szeretett családomnak, mert rém lehangoltak lettek. Olyasmit mondtak, mint súlyos csípő-elmozdulás és mondtak valamit még a szívemről is... Hallottam amint a doktor a felelőtlen kutyaszaporítókról beszélt, hogy a szüleim nem lettek kivizsgálva. Nem tudom, ezek mit jelenthetnek, csak azt, hogy nagyon rosszul esik ilyen gondterheltnek látni a családomat. De ők még mindig szeretnek engem és én is nagyon szeretem őket!

Ma vagyok 6 hónapos. Míg a többi hasonló korú kiskutya jól megtermett és pajkos, nekem szörnyen fáj, ha csak megmozdulok is. A fájdalom soha nem csillapodik. Akkor is fáj, amikor futok, vagy a hőn szeretett kislánnyal játszom, sőt a lélegzetvételt is fájdalmasnak találom. Megteszem a tőlem telhető legtöbbet, hogy az az erős kölyök legyek, amilyennek tudom, elvárnának, de ez oly nehéz. Majd a szívem szakad meg a szomorú kislány láttán és hallani az Anyut és Aput beszélni arról, hogy lehet, hogy elérkezett az idő. Számos alkalommal jártam már az állatorvosnál, és a leletek sohasem jók. Mindig csak veleszületett rendellenességekről beszélnek. Én csak a meleg napfényt szeretném végre, futkározni és játszani és odabújni hozzájuk.

A múlt este volt a legrosszabb, a fájdalom mostanra már állandó kísérőm, már az is fáj, ha felkelek és inni megyek. Próbálok felállni, de csak nyüszítek a fájdalomtól. Végül betesznek az autóba. Mindenki szomorú és én nem tudom miért. Rosszul viselkedtem talán? Próbálok jó lenni és kedves. Mit csináltam rosszul? Ó bárcsak ez a fájdalom múlna már! Bárcsak felszáríthatnám a könnyeit ennek a kislánynak. Próbálom kinyújtani az orromat és megnyalni a kezét, de ismét csak nyüszíteni tudok a fájdalomtól. Az állatorvos asztala furcsán hideg. Ismét nagyon meg vagyok ijedve. Mindegyik ember ölel, szeret engem, a könnyeik a puha bundámra potyognak. Érzem a szeretetüket és ugyanakkor a szomorúságukat is. Végre sikerül finoman megnyalogatni a kezeiket. Még a doktor sem tűnik olyan gondterheltnek ma, gyöngéd és érzek valami enyhülést a fájdalmamban is. A kislány óvatosan tart és én hálás vagyok neki mindazért a szeretetért, amit nekem ad. Most egy kis csípést érzek az első mancsomban. A fájdalom múlik és béke telepszik rám. Most már meg is tudom finoman nyalogatni a kezét.

Álomszerű a látvány, ami elém tárul: Anyu, bátyáim és húgaim egy távoli zöld mezőn vannak a Szivárvány Hídnál. Azt mondják, ott nem létezik a fájdalom, csak béke és boldogság. Búcsút intek a családnak az egyetlen módon, ahogy tudok: kis farokcsóválással és az orrommal megérintem őket. Végig azt reméltem, hogy hosszú-hosszú éveket töltök el velük, de nem lehetett.

- Látják, mondta az orvos, az állatkereskedésben kapható kölykök NEM felelősségteljes tenyésztőktől származnak. Már nem fáj semmi, és jól tudom, sok év fog eltelni, míg ismét találkozhatom a szeretteimmel. Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok...

(Az eredeti írás J. Ellis munkája, mely szabadon terjeszthető abban a reményben, hogy segít megállítani a kutyaszaporítók lelketlen tevékenységét.)

Kelly elment...

Kelly egy tündéri argentin dog szuka volt. Kedves, igazi bűbáj, de sok jó nem történt vele szűkre szabott élete alatt. 8 évet egy szaporítónál töltött el, akinél csak addig maradhatott, amíg sorban szülte a kicsiket, akikből pénz állt a házhoz. Még ekkor sem volt becsülete, mert csak a csupasz beton és egy szál vékony rongy járt neki. Mikor egymás után háromszor is "üres" maradt, mennie kellett, mert már nem volt haszna. Eszméletlen állapotban hozták el a fajtamentősök. A gondos "tenyésztőről" még annyit, hogy hetente kb. egyszer adott a kutyáknak enni, mert másik városban dolgozott. A kutyák a szomszédok jóindulatára voltak utalva.

kelly

Mikor a gazdikereséshez kértek egy kedves sztorit róla, csupán ennyit írt: "Már jó pár éve történt, hogy második falkatagnak kerültem ide ahol most is élek. Eleinte helyszűke miatt ketten laktunk egy ólban, egy tányérból ettünk és egymást melegítettük Wandával, a tőlem pár hónappal idősebb argentin dog hölggyel. A gazdám, aki nagyon jó ember, megsajnált bennünket és a bejárat elé, egy erős rongyból függönyt szegezett fel, hogy ne csapjon be a hideg a lakhelyünkbe. Ez engem idegesített és tiszta erőmből elkezdtem cincálni. Jó nagy lyuk lett rajta, ezen akartam kibújni de nem sikerült és belegabalyodtam. Meg sem tudtam mozdulni, annyi erőm sem volt, hogy jelezzek a gazdinak. Ezt megtette a Wanda. Kijött a gazdám és kiszabadított, hát így menekültem meg, hála Wandának meg a gazdának."

Egy 8 éves kutya életében nem volt egy kedves történet, sem kirándulásról, sem játékról, vagy valami csínytevésről.

Jelentkezett érte egy pár, akiknek már szintén volt egy argentin dog kutyája. Kelly kb. 20 kg volt ekkor, csont és bőr, annyira nem volt rajta hús, hogy a lábain kisebesedett a bőr, mert a csont kikezdte. A cicijei szinte földig lógtak. Melldaganata is volt. Annyira félt, hogy "a gazdája", a szaporító úgy húzta ki a kennelből és mesélte, hogy az utcán még nem volt a kutya. (8 éves!) Szerinte nagyon jó szuka volt, mert 10-12 kölyke is volt alkalmanként, akiket kamionra adott el. Oltásokat évek óta nem kapott. Disznóólszerű kenneljében egy szál rongy volt bedobva, azon fagyoskodott. Sajnos a 6 éves lánya és egy 5 éves kan még ott maradt, értük pénzt kért, mert már olyan sokban voltak eddig! Kelly nagyon félős volt, férget hányt és minden új volt neki. De aztán kanapét kapott és gondoskodást.

Ízületei tropák voltak, szája tele volt sebbel, fogai letöredezve, fogkövekkel tele. Aztán vége szakadt a jónak hirtelen. Baleset érte az új gazdit és Kellynek mennie kellett. Ő ezt nem értette. Semmi rosszat nem csinált és a kanapéról megint a hideg kennelben találta magát. Még sem lelkileg, sem testileg nem jött helyre és ez a váratlan fordulat nagyon megviselte. Aztán úgy tűnt megint boldog lehet. Jelentkezett érte egy család és egy másik argentin dog kutyussal együtt új otthont kínáltak neki is, ahol vetett ággyal és egy szatyor rágókával, jutifalattal, játékkal várták őt. Ismét kanapékutya lehetett és úgy tűnt, végre a nyugodt nyugdíjas évek várnak rá. Valaki végre megbecsüli. Jöttek a képek és a beszámolók. Nagyon meg voltak elégedve vele. A kisgyerekükkel is jól kijött, semmi gond nem volt. Kicsit bátortalanul viselkedett még, sovány volt, de bizakodó. És Kelly igyekezett megfelelni.

kelly alszik

jabb betegség és Kellynek megint mennie kellett. A kanapéból ismét kennel lett és a család képe messzire szállt. Érte mentek és elhozták. Onnan, amit végre az otthonának gondolt. Mikor az autóba került még utoljára bizakodva visszanézett a hátsó ablakból, aztán lefeküdt és már többé semmi sem számított neki. Oda ment ahova vitték, tűrte az orvosi vizsgálatokat nyugodtan - mert nagyon beteg lett -, de már semmi sem számított neki. Laposkúszásban közlekedett, ha idegent látott, és csak feküdt a helyén lemondóan. Az orvosa mindent megtett érte, sőt még annál is többet, de Kelly feladta. Nem akart már ezen a világon élni. Mindenki csak kihasználta, játszott vele és igen könnyen túladott rajta. 8 éve alatt alig pár szép napot mondhatott a magáénak. És mikor végre remény költözött a szívébe, azt is hamar kiűzték onnan. Egyszer sem azért váltak meg tőle, mert rossz volt a természete, hanem a "körülmények". Erre hivatkozott mindenki. A körülmények, azok bizony szoktak változni. Csak az nem mindegy, hogy ezeket a problémákat úgy oldjuk-e meg, hogy az ne csak nekünk, hanem annak az élőlénynek is megfelelő legyen, akiért felelősséget vállaltunk. Felelősséget, nem az első problémáig, hanem egy életre. Kellynek ez nem adatott meg. Remélem, megbocsát mindannyiunknak. Minket ugyan a jó szándék vezetett, de sajnos az ő életét egyre jobban romokba döntöttük. Nem adott nekünk több esélyt. Most már csak abban bízom, hogy mindenki tanul belőle! Jól gondoljuk meg, hogy valóban otthon tudunk-e biztosítani, akár egy kölyökkutyáról, akár egy megsajnált felnőtt kutyáról van szó. Mert meggondolatlanságunk egy amúgy is megtört szívű állat halálához vezethet. Azóta sem talál a szívem megnyugvást. Még nem láttam ilyen rossz állapotban lévő kutyát, ilyen nagyon meggyötört szívvel. Míg élek, kísérteni fognak szomorú szemei.

(Ez a történet 15 évvel ezelőtt történt, amikor még nem voltak állatvédő csoportok, sem állatvédelmi törvény.)

Annakidején sem és napjainkban sem garancia az egészséges kiskutya vásárlásához az, ha kiállításokra járó aranykoszorús mestertenyésztőtől veszünk kölyökkutyát. Ugyanis a kiadott MEOE-címek nem jelentik automatikusan, hogy ott csak egészséges kiskutyák születnek. A mestertenyésztő Sokat jártunk nézőként kiállításokra.

Egy napon úgy döntött a család, hogy mestertenyésztőt keresünk, és veszünk egy kiállítási minőségű kiskutyát. A fajta nem fontos a történet szempontjából, mert lehetett volna bármely fajta. Mi minőségi kiskutyát szerettünk, volna de a tenyésztőnek csak a bevétel volt a fontos. A hirdetéseket böngésztük, és rátaláltunk egy aranykoszorús mestertenyésztőre. Pont olyan kiskutyákat hirdetett, amilyet szerettünk volna. Egy szintén tenyésztő, közeli ismerősömnek elmeséltem a tervemet, aki elmondta, hogy ismeri ezt a tenyésztőt, egy másik fajtával is foglalkozik és tőle vett kutyákat. - Csak a környezetet ne nézd! – figyelmeztetett az indulás előtti napon. Másnap, tenyésztő ismerősünk is velünk jött a hosszú útra. Forró júliusi reggel volt. Nagy izgalommal ültünk az autóba. A több órás autóút alatt beszélgettünk a kiállításokon látott, halott összefonódásokról, mutyizásokról, ami miatt egy „újonc”-nak esélye sincs, legyen bármilyen jó kutyája. Garancia arra, hogy nem csak elfáradni megyünk kiállításra, csak egy esetben van, ha az adott fajta bírójától veszünk kiskutyát, de az egészségre akkor sincs. Tudják ezt jól, akik vettek már divatos fajtát mestertenyésztő–bírótól. Volt olyan házaspár, akit a kaputól kergetett el a foghibás kutyával a kedves bíró–tenyésztő. Próba szerencse alapon tovább folytattuk utunkat. Nem szegte kedvünket a sok szörnyű történet sem.

Sok órával, és sok kilométerrel később végre kiszállhattunk a melegtől gőzölgő autóból. A ház kerítésén nem láttunk át, de tudtuk jó helyen járunk, mert a kutyák ugatásától nem hallottuk egymás hangját sem. A mestertenyésztő kinyitotta a kaput és a látvány, ami ott fogadott bennünket, minden képzeletet felülmúlt. Na nem szépségben! Az udvaron különböző fajtájú és méretű kutyák külön–külön elkerítve. Számukat még talán maga a mestertenyésztő sem tudta. Éktelen ugatással adták tudtunkra, hogy idegenek vagyunk. A ház falánál pedig egy kisebb ketrecben két pici kutya volt. - Ők lennének az eladó kutyák – mutatott a ketrecre a mestertenyésztő. Majd egyesével kivette őket a ketrecből és egy kis faasztalra téve megmutatta a fogukat. Közülük kellett volna választanom. A „Majd otthon megbeszéljük, és visszajövünk” taktika ebben az esetben nem vált volna be, hiszen több száz kilométerről úgysem mennénk vissza se holnap, se holnapután. Így a gondolkodásra nem sok időnk maradt. Kértem a mestertenyésztőt, hogy mutassa meg, hogy hol találok egy mellékhelyiséget. Gondoltam, hogy az ötvenfokos hőséget egy kicsit enyhítené a hideg víz, a gondolkodásra is is több időm lenne. Kérésemre összenézett a tenyésztő ismerősöm és a mestertenyésztő. - Az ajtó mellett balra van a mosdó – mutatott a ház bejárati ajtaja felé kelletlenül a mestertenyésztő. Az összenézésükön nem tudtam tovább meditálni, mert akkora volt a forróság az úton, hogy már a megérkezésünkkor legszívesebben egyenesen a mosdóba vettem volna az irányt.

A házba belépve olyan látvány és szúrós szag keveréke csapott meg, hogy nem is tudtam, kifelé induljak vagy befelé. Azt sem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb, a látvány vagy a szag. Az előtérben álltam és csak néztem a nyitott szobaajtón befelé. Egy ágyon, az ágynemű tetején egy kutya szoptatta a kicsinyeit. Amikor észrevett, éktelen ugatásba kezdett. Féltette a kiskutyáit, én meg féltem, hogy leesnek az ágyról a kiskutyái. Gyorsan benyitottam a mosdóba. Beléptem, és ekkor láttam meg azt, amiről eddig csak a szaporítókról hallott rémtörténetekben meséltek. Amiről eddig azt hittem, hogy mese, az ott volt előttem, mint puszta valóság. A valóság pedig rosszabb volt, minden rémtörténetnél. Bal oldalamon egy hosszú kád, jobb oldalamon pedig a fal mellett ketrecsorok. Földtől plafonig minden ketrecben kopaszra nyírt fajtatiszta kutyák néztek rám szomorú szemmel. Ők már nem mind ugattak. Szemükből az életük látszott. Az az élet, amit a sors mért rájuk... Az ablak zárva volt a helyiségben. A kutyák ürüléke, ami a felső ketrecekről lepotyogott és lecsorgott az alsó ketrecekben lévőkre, olyan szúrós szagot árasztott, a zárt ablakú helyiségben, hogy az orrom elé tettem a kezem. Visszatartottam a lélegzetem, és az ablakhoz léptem, hogy egy kis levegőt engedjek be, mielőtt megfulladnék. Az ablak résén próbáltam egy kis levegőhöz jutni, de csak a kinti nyári forróság áradt be rajta. Szememet csípte a szag, könnyezni kezdtem, mintha hagymát vágtam volna. Azt, amiért a mosdóba mentem már el is felejtetem, és csak az járt a fejemben, hogy: el innen! Menekülőre fogtam és levegővétel nélkül végigszaladtam a mosdón, előszobán. Feltéptem az ajtót, és próbáltam úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Megtanultam, hogy az ötvenfokos hőségnél is van rosszabb.

Visszatértem az udvaron a társasághoz, ahol már várták a válaszomat. Magam is megdöbbentem azon, amit mondtam. - Mind a két kiskutyát megvesszük. Férjem úgy nézett rám, mint anya a hülye gyerekére. Arcán mély döbbenet ült, szemei azt kérdezték: „Neked elment a maradék józan eszed?” Mellém lépett és könyökével tolt a kapu felé. - Megörültél? – szűrte a fogai között a szót, nehogy meghallja a mestertenyésztő. - Megveszem mind a kettőt. Itt nem maradhatnak – toltam el magamtól, hogy ne kérdezősködjön tovább. - Majd elmesélem, hogy miért. Férjem haragja kiült az arcára. Már titkolni sem lehetett. A mestertenyésztő kérdését elintéztem annyival, hogy: - Csak azon vitáztunk, hogy mind a kettőt megvegyem-e? Férjem kiszámolta a pénzt a mestertenyésztő kezeibe, és még mindig haragos arccal felkapta a kiskutyákat és elindult kifelé. Utánamentem és az egyik kiskutyát átvettem tőle. Beültünk az autóba, és egy újabb többórás hőségbeni utazás várt ránk.

Az autóban elmeséltem a mosdóban látottakat és hozzátettem: - Én egy kutyát sem hagytam volna itt, de nem hozhatom el az összeset! Hamar feledtük az izzasztó hosszú utat. Aranyosak, játékosak voltak a kiskutyák. Ettek, aludtak, játszottak, ahogy két kis testvérhez illik. Szépítgettem őket, kirándultunk és sok fényképet készítettünk róluk. Megtanultak pórázon sétálni, szobatiszták lettek, és sokat komolyodtak, ahogy telt az idő.

Így múlt el az ősz és a tél. A tavasz elején, amikor magam is sokat dogoztam és fáradt voltam, azt gondoltam, hogy a testvérek is fáradtak és ezért fekszenek annyit a helyükön. Majd egy este az egyik kutya nagyon csendes volt. Nem jött oda hozzám se, ahogy máskor, hogy az ölembe ülve nézze a tévét. Vacsoraidőben pedig nem ment a táljához sem. Odamentem hozzá, felemeltem, áttapogattam, de semmi. Letettem a földre. Egyenesen visszament a helyére, nem törődve a vacsorájával sem. Másnap reggel nem mentem dolgozni, irány az orvos. Áttapogatta az orvos is, és röntgent javasolt. Amikor ez elkészült közölte, hogy a kutya mindkét hátsó lába patella ficamos. Az egyik annyira súlyos, hogy csak műtétet tudott javasolni. A másik még várhat, de nem túl sokáig. A két láb műtétje annyiba került volna, mint a kutya vételára volt. Ekkor jutott eszembe, hogy elmondjam az orvosnak, hogy a testvére is nálam van. Azt javasolta, hogy a testvért is hozzam be vizsgálatra. Délután vissza a testvérrel az orvoshoz. Áttapogatás, röntgen és ugyanaz az eredmény. Elmondtam az orvosnak, hogy kiállításra vettem a kiskutyákat, és ezért is utaztam az ország másik végébe, hogy aranykoszorús mestertenyésztőtől vegyek kutyákat, de az ott látottakról mélyen hallgattam. - Asszonyom, akkor vigye vissza a tenyésztőhöz a kutyákat, mert ezekkel nem fog kiállításra járni, hiába műtöm meg őket – mondta az orvos, miközben megnézte a fogaikat is. Az egyiknek hiányzott egy metszőfoga, a másiknak meg enyhe előreharapása is volt.

Hazaérve, a hírtől lesújtva, elkeseredve hívtam a mestertenyésztőt. Próbáltam finoman értésére adni, hogy a kiskutyák sajnos öröklött baj miatt nem mehetnek kiállításra, és a műtét sem oldja meg a helyzetet, mert a fogat nem lehet pótolni, a harapást pedig átrendezni, nem is beszélve a négy hátsó láb várható műtétjének költségeiről és a hosszú gyógyulási időről. - Most nem érek rá. Kerítést csinálunk, itt vannak a munkások. Majd hívom, hogy mikor tudom visszavenni a kutyákat – volt a válasza a mestertenyésztőnek, és letette a telefont. Hetekig nem jelentkezett. Az egyik kiskutya a helyén fekve töltötte az ideje nagy részét. Odahordtam az enni-, innivalóját. Kézben vittem ki, hogy elvégezze a dolgát. - Mit vártál, ilyen helyről hozott kutyáktól? – kérdezte mérgesen a párom többször. Időm nagy részét a már nem olyan vidám kiskutyák ellátásával töltöttem, és elment a kedvem a kiállításra járástól is. Több tenyésztővel konzultáltam idő közben, hogy mi is a teendőm, és szomorúan hallgattam minden alkalommal, hogy: „Ezért kell jól megnézni, hogy hol vesz az ember kutyát!” Közben pedig eltűnődtem, hogy ha az aranykoszorús mestertenyésztői cím nem elég garancia arra, hogy egészséges kiskutyák szülessenek, akkor vajon mi lehet a garancia?

Másfél hónap elteltével csörgött a telefonom. Mestertenyésztőnk közölte, hogy a holnapi nap folyamán jön a kiskutyákért, én pedig szégyelljem magam, hogy beteg kutyákat adok neki vissza. Már–már kezdett volna bűntudatom lenni, amikor eszembe jutott, hogy milyen helyen és körülmények között is tartja a mamakutyákat. És ekkor a fejére olvastam mindazt, amit tapasztaltam nála. A telefon másik végén sokáig néma csend volt, majd köszönés nélkül letettem. Másnap egy szó nélkül átadtam a kiskutyákat a mestertenyésztőjüknek az orvosi vizsgálatok eredményének fénymásolataival. Az eredetit még ma is őrzőm. Pár év múlva mesélte egy közös ismerősünk, hogy mind a két kutyát megműtette a mestertenyésztő, és azóta már többször szültek is.

Néha megnézem a fényképeket, és arra gondolok, hogy a szemük ma már nem csillog úgy, mint a képen. Olyan lehet, mint a mosdóban, a ketrecekben fekvő szomorú szemű kutyáké, akiknek a sorsuk a szemükbe van írva…

A kiskutyák azért kerültek vissza a "mestertenyésztőhöz", hogy ne higgye azt, hogy felelőtlenül szaporíthatja az aranykoszorús mestertenyésztői címével a kutyákat. A kutyák nála születtek, ezért a felelősség is az övé! Nem az új gazdi felelőssége! Ha mindenki megtartja a betegséggel terhelt kutyáikat, akkor soha nem lesz vége annak, amiért ma harcolnak az állatvédők! Persze én is tanultam belőle, és még ma is fáj, de ezt a fájdalmunkat nem használhatják ki! A "majd úgyis megszereti és megtartja" elvén nem működhet a dolog! Nekem szerződésem volt a tenyésztővel és a szerződés szerint jártam el (sem továbbadni, sem elajándékozni nem állt jogomban). Bár Ő maga nem akarta betartani a saját szerződését, de ha én nem tartottam volna be, akkor szaladt volna a bíróságra. Ezért kerültek vissza a kutyák. A történetnek, ha van - akkor egy tanulsága van: Ne hagyjuk a címek mögé bújva becsapni magunkat kutyavásárláskor! Hiszen ezért jött létre ez a weboldal!

A butaság ára

Ki fizeti meg a butaság árát? A kezdők butasága és tudatlansága határtalan. Ezt használják ki a megélhetési tenyésztők. Szép számmal akadnak köztük, akik törzskönyveztetnek, sőt kiállításokra is járnak a kutyáikkal. Így a kiállításokon őgyelgő, tudatlan leendő gazdikat sikeresen meg is tudják téveszteni. Ki ne csábulna el a hosszú szőrű, masnizott, édes pofijú divatos fajtájúak láttán? Azt hisszük mindannyian, hogy azok a hosszú szőrű kutyuskák így jönnek a világra, de legalábbis, hogy mindegyik így néz ki felnőttként. Tévedésünket pár év és sok munka után mi is belátjuk. Közben pedig megismerjük az adott fajtának az összes „nagy” tenyésztőjét, és azt is amit róluk tudni kell. A földtől–plafonig pici ketrecekben kölykeiket nevelő anya kutyák nem a nagytestű kutyákat tenyésztők körében divat. Méreteik miatt ez nem is lenne megoldható. Kizárólag az éppen divatos apró termetű, „mini” fajtákat sújtja ez a tartás.

Elismerni nem fogja nyilvánosan egyik ilyen divatos fajtát tenyésztő sem, hogy a garázsába, alagsorába, netán pincéjébe azért van bevezetve a klíma, mert különben Ő maga sem tudna belépni a szemet igencsak szúró pisiszagtól. A lakásban pedig lakik két–három szépen tartott példányt, amiből az egyikre rá lehet mutatni, hogy Ő az anya. A lelkes új gazdák pedig kiszámolják a gyönyörű nappaliban az asztalra a százezreket a kiskutyákért. Majd pár hét vagy hónap múlva rájönnek, hogy „nem ilyen lovat akartak”. Még igencsak kezdőként így indultunk mi is az egyik divatos fajtának egy mini példányát megvásárolni. A pénz nem számított, csak a kiskutya legyen a mienk. A mienk is lett.

Aranyos volt, mint minden 6 hetes kiskutya. A legdrágább, legdivatosabb fekhelyet, tálakat, tápot, játékokat, pórázt, ruhát, hordozótáskát, és mindent megvettünk neki, amit a tenyésztő ajánlott, és az új gazdi büszkeségével ültük körül a kiskutyát miután hazavittük. Semmi jel nem mutatott arra, hogy baja lenne a kis jövevénynek. Vidáman játszott és evett, mikor a második héten hétvégi bevásárlásra indultunk a közeli ABC-be. A napokat ugyanúgy éltük, mint addig. Máskor is maradt fél órát, egy órát magára napközben, amíg elszaladtunk a piacra vagy a postára, és amikor megérkeztünk örömmel csóválta a pici farkát jöttünkre.

De ez a nap más volt. A bevásárlásból hazaérve nem jött elénk örülni. Néma csend volt a lakásban. A szatyrokat letettem és elindultam a keresésére. A szobába belépve láttam, hogy a kis piros plüss ágyában fekszik. Már indultam volna kifelé, amikor belémvillant, hogy előbb odamegyek hozzá. Hozzáértem, hogy megsimogassam. Nem mozdult. Nyitva volt mind a két szeme és nézett a semmibe. Felkaptuk és irány azonnal az egyetem. Egy fiatal orvos csak annyit mondott, hogy meghalt. Már nem tehettünk semmit. Megkérdezte, hogy felboncolják-e? Mi csak álltunk és bólogattunk. Írt egy papírt, amire ráírta a telefonszámát, ahol holnap reggel érdeklődhetünk. Nem is olvastam el, csak zsebre tettem és elindultunk haza. Üres volt nélküle a lakás.

Végiggondoltam, hogy mit csinálhattam rosszul, de semmi olyan nem jutott az eszembe, ami ezt okozhatta volna. Szabadságot vettem ki, hogy az első két hétben csak vele tudjak foglalkozni. Értetlenül álltunk a dolgok felett. Lassan teltek az órák. Későn aludtunk el, és csak sokára jött a reggel. Az órát néztem, hogy mikor telefonálhatok végre. És eljött az a pillanat is. A halál oka: vészes vérszegénység. Természetesen menjünk be, és írásban is megkapjuk a jegyzőkönyvet. Kérdeztem az orvostól, hogy ez mitől lehetett? Azt mondta, hogy ez a kiskutya így születhetett, mert a kora miatt ez nem lehet kialakult betegség. Azt kérdezte, hogy nálam született-e a kiskutya vagy úgy vettem. Elmondtam, hogy nem egészen két hete vettem egy tenyésztőtől. Jóindulatúan elmondta, hogy mivel a kiskutya vételára nem egy kis összeg volt, ezért beszéljek a tenyésztővel, hogy vagy adjon másik kiskutyát, de ha nem bízok meg benne ezután, akkor adja vissza a vételárat, és nyugodtan adjam meg az Ő telefonszámát is, hogyha bármi kételye lenne, nyugodtan hívja fel Őt. Én magam benne is lettem volna, hogy a tenyésztő adjon egy másik kiskutyát, hogy enyhítse azt az ürességet, amit a meghalt kiskutya hiánya okozott.

A tenyésztő azonban hallani sem akart róla. Közölte, hogy nem ad másik kiskutyát, és nem adja vissza a vételárat sem, mert neki jó ismerőse a tenyésztők jogásza és forduljak bírósághoz, majd köszönés nélkül lecsapta a telefont. Mi pedig nem akartunk soha többé hosszú szőrű, masnis, mini, beteg kiskutyát, csak azért, hogy az ilyen tenyésztők jól éljenek belőlünk kezdő, tudatlan vevőkből. Így vannak azóta mentett kutyáink, akik egészségesek, és hálásak minden simogatásért.

Levél szeretett Gazdimnak a túlvilágból, az örök vadászmezőkről.

Hol is kezdjem. Mert igazából ez kicsit nem csak levél, hanem az én történetem.

Először is szeretnék bemutatkozni: engem Szuzinak hívnak, de kedves gazdim mindig Szotyinak szólitott, egyébként egy szép és aranyos (most már elhiszem, hiszen gazdim sokat mondta) boxer lány kutya vagyok.

Már az örök vadászmezőkön, egy gazdijukat váró, kutya paradicsomban várok szeretett gazdimra.

Bár tudom, furcsa, de remélem, minél tovább marad az én gazdim a Földön, hiszen én tudok várni rá.

Újra egészséges vagyok, csak Ő hiányzik nagyon. De itt röpül az idő, sokat játszom a többiekkel, majd később elárulom, kikkel.

Az életem első másfél évéről nem szeretnék beszélni, megbántottak, kihasználtak, babáim lettek, pedig én nem akartam még, aztán meg elvették őket tőlem, cserben hagytak, egyszer megfogtak, azt mondták: sétálni megyünk,és én boldogan mentem, mint oly sokszor már. De fura volt, miért raknak autóba és hová visznek engem?? Aztán sajnos ez is kiderült: elvittek egy helyre, később rájöttem ez az a hely, amitől minden állat retteg, amit úgy hivnak, SINTÉRTELEP! Rácsok mögé raktak, istenem bezártak! Nem tudtam kijönni, -ők elindultak -, én sírtam, könyörögtem: "Kérlek ne hagyjatok itt!" És mégis!!!!!!!! Már nem kellettem nekik. MIÉRT???

Mit rontottam el??? Hát már nem is szeretnek, vagy tán sosem szerettek????? Ezek a kérdések sokáig megmaradtak bennem, és reménykedve vártam őket vissza, hátha csak egy rossz tréfa vagy talán rossz álom volt. Már nem haragszom, hiszen igy valahol nekik köszönhetem, hogy új, szerető családom lett. Egy napon bejött értem a ketrecembe egy gondozó, ismeretlen pórázt és nyakörvet csatolt rám, kivitt az orvoshoz, kaptam egy szurit, ami fájt. Nem értettem, miért bántanak engem, hiszen én nem bántottam őket. Úgy éreztem, nincs már miért élni. Azután kivitt az udvarra, ahol egy asszony várakozott egy fiatal párral és egy kisfiúval, eszembe jutott: bárcsak rám várnának, talán ők elvisznek innen, megmentenek engem. Itt minden olyan szomorú. Sokat hallom, hogy a többiek sírnak,

mert állítólag többeket elküldenek innen az örök vadászmezőkre és mindenki fél, hogy ő lesz a következő, pedig mindnyájan szeretnénk megtudni, megérezni milyen az, ha valaki - valakik igazán szeretnek. Mindenki szeretne boldog családot magának, de nem mindenkinek van lehetősége rá.

Én nagyon féltem, nem hittem már a csodákban, hiszen oly hosszúnak tűnik az az idő, amit itt töltöttem, bár azt mondják, itt csak nekünk tűnik annak, mert nem sok időt kapunk.

De hurrá, ők elvisznek engem innen! Azt hiszem, mégis félek, már megint autóba raknak, rettegek, hiszen az autó rosszat jelent! Ide is azzal hoztak! Egy csomó emeletes háznál megállunk, első örömöm: itt nincsenek rácsok! Bementünk egy házba, föl egy lakásba, ahol egy fiatal ember várt rám! ÖRÜL nekem, azt mondja, igen, ilyet - ŐT- szerettem volna! Azt mondják, ő lesz az új gazdim.

Akkor nem tudtam, elhigyjem-e? Főleg, mert a fiatal pár a kisfiúval elment és engem itt hagyott! Hiába reménykedtem????

Már annyira félek, hasmenésem van és hányok, elvisznek orvoshoz, de én rettegek továbbra is!

Azt mondják, ne féljek, nyugodjak meg, de nem bírok. Örökké rosszul érzem magam, pedig kaptam ágyat, tányért, játékokat, állítólag mind az enyém, sőt az új gazdim(?) néha titokban megengedi, hogy vele aludjak az ágyban! Mégis sokáig nem tudtam megnyugodni, hiszen engem már eldobtak, bezártak, és akik ide hoztak, ők is elmentek! Sokáig rosszul voltam és összepiszkítottam a lakást.

Az új gazdim anyukája, aki nekem mindig enni ad és ápolgat, sokszor mérges volt rám, de pár perc múlva mindig jött hozzám, megsimogatott és beszélt hozzám, éreztem rajtuk, hogy tényleg szeretnek és akarnak engem. Kezdtem megnyugodni, és már a hasam sem fájt olyan sokszor.

Később megtudtam, hogy akik ide hoztak engem, ők is a családhoz tartoznak és sokat jönnek hozzánk. Sokat játszik velem a kisfiú is, és később náluk lett egy kislány is. Van a családban még egy kislány, aki a gazdim öccséhez tartozik. És ez nagyon jó, mert én nagyon szeretem a gyerekeket!

Az én gazdim a világon a legjobb, bizony sokat játszottunk és sokszor még éjjel is elvitt sétálni! Bár a többi kutyára mindig haragudtam egy kicsit, sokszor kellemetlen helyzetbe hoztam a gazdim, a legtöbbet meg akartam verni. Kicsit haragudtam rájuk, mert kinevettek, kicsúfoltak, mert őket még sosem dobta el senki, mintha szégyelnem kéne a mások bűneit. Pedig a gazdim szerint nem az én bűnöm volt, hogy aljasok voltak az előző gazdáim. A kóbor kutyák mások, velük nem is verekedtem! De az én gazdim sosem haragudott rám.

Sok sok évet éltem igy boldogan, aztán egyszer csak nagyon beteg lettem, legyengültem, alig tudtam lábra állni, fájt mindenem és nem kaptam levegőt. Gazdim elvitt orvoshoz, kaptam gyógyszereket, egy ideig jobban is voltam.

Aztán egyszer hallotam, hogy azt mondta az orvos a gazdimnak, hogy tüdő rákom van, és láttam hogy a gazdim nagyon sír.

Ekkor már én is tudtam, meg fogok halni, de én nem féltem, hiszen én átélhettem, amit kevés kutya társam: boldog, gazdis családot kaptam! Már az utolsó nap én tudtam, hogy csak aznap lehetek már velük a Földön. Képzeljétek, még a kisfiú is eljött hozzám a húgával és az anyukájával, és hoztak nekem meglepetést is! Aki még igen picike volt és csak a mozgását és a jelenlétét éreztem, de én tudtam, hogy ott van!

Ők nem tudják, de én beszéltem vele, ő az anyukája hasában volt akkor még, és mivel nagyon pici volt, így ő még hallott és értett engem! Ők is tudták, hogy akkor találkoznak velem utoljára. Tudom, mert mindenki olyan szomorú volt, és mondták a gyerekek, hogy ők most csak hozám jöttek. Mikor elmentek, fel akartam vidítani őket, hogy lássák: én nem vagyok szomorú, még a HÉV-re is fel akartam szállni velük, hogy megmutassam, meg tudom tenni! Nincs nagy baj! Aztán mi elmentünk az orvoshoz. A gazdim és a másik gazdim, akinek a kezéből a finom ételeket kaptam, sírnak, hiába sugallom a szememmel: "Ne bánkódjatok, nekem igy jobb lesz." Kaptam egy szurit, aztán simogató kezek jóleső melegét érzem, könnyek potyognak rám és kedves, halk szavak, melyek biztosítanak róla, engem ők nagyon szeretnek!És most már itt vagyok. Maradtam volna még veletek, de mennem kellet.

ÉS MOST A LEVELEM HOZZÁD, DRÁGA EGYETLEN IGAZI GAZDIM:

Azért írok Neked, hogy tudd: jól vagyok, és tudd: én mindig tudtam, te más vagy, mint aminek látszol, kérlek ne szomorkodj!

Váltsd valóra az álmod, légy az, akinek a lelked született, és tudd: én olyannak szeretlek, amilyen te igazából vagy! Tudd: nekem te voltál - vagy - a világon a legjobb gazdim! Köszönöm neked a boldogságban, játékban és szeretetben eltöltött éveket.

Kérlek legyél majd ugyan ilyen jó gazdija a barátomnak, én már tudom, hogy ő ki, kérlek adj neki is olyan boldog életet, amilyet nekem adtál. Még ő nem tudja, hogy hamarosan a kilátástalan helyzetből és a kétségbeesett gazdi utáni vágyásból valóság lesz!

Kicsit irigykedem is rá, hiszen most ő lehet majd Veletek, de tudom, hogy neked is szükséged van rá, ahogy neki is Rád! Hidd el, meg fogod érezni, rá fogsz ismerni, amikor meglátod. Ne aggódj, nem vagyok egyedül, mi itt várunk Rátok, mert bizony találkoztam pár régi családtagotokkal: Burkussal, Lédivel, Dzsinával, Cili cicával, Dórival, Lérával, Caca cicával, Démonnal és persze Sziszivel, ők is boldogan emlékeznek vissza a Veletek töltött földi időkre! Mi hűségesen várunk Rátok itt, de ne siessetek, addig mi jól eljátszunk egymással!

MINDIG IS SZERETETTEL GONDOLOK RÁD ÉS A TÖBBI CSALÁDTAGRA.

SZUZI vagyis a Te SZOTYI kutyád.

Irta: KOMER ZSOLTNÉ / G ESZTER

A LEVÉL: GUBICZA GABI GEORGINÁNAK, Szotyi kutya gazdájának íródott.

Puppy Mill

Élet az ilyen...?

Valahol mindannyian azt gondoljuk, hogy velünk, minálunk, ezek a szörnyű dolgok nem fordulhatnak elő, amiket sokszor másoktól hallunk az Amerikai Kutyagyárakról. Nagyon nagy tévedés, igenis mindenki akaratán vagy tudtán kívül részese lehet egy ilyen szörnyű eseménynek. OK, és okozat, kereslet és kínálat, és a pénz szigorú törvénye okozza ezeket a tragédiákat. Egy amerikai fajtamentő egyesüléssel utána jártunk, hogy mi történik, vagy hogy mehetnek az események. Először is van egy megbízó, aki megkeresi a szállítókat, és van egy szállító, aki megbízza a felvásárlókat. Utána kis ketrecekben zsúfoltságig tele, a szerencsétlen, tán még melegségre és a mamájukra vágyó kiskutyák elindulnak, némelyik talán utolsó útjára. És nem biztos, hogy nem ő a szerencsésebb, aki soha nem érkezik meg egy ilyen elletőüzembe. A tenyésztő, aki talán jóhiszeműen adta el szerződéssel, soha többet nem hall felőlük, de nem az a jellemző, hogy minőségi tenyészállatokról lenne szó, hanem többnyire olcsó, nem megfelelően kezelt, gyenge egyedek kerülnek ilyen helyzetbe. Kint pedig beindul velük a szaporítás. Általában a kölyköket vagy rögtön árverésen értékesítik, vagy háromszor-négyszer elletik, és az ő utódaik kerülnek árverésre. Sokszor kapunk értesítést, hogy magyar pedigrével érkezett kiskutya van kint, az értékesítésen (és aki törzskönyvvel rendelkezik, az már valószínű, hogy tenyésztőtől vásárolt). A fajtamentő szervezetek felvásárolják a kiskutyákat, ivartalanítják, és családokhoz adják, de mindet nem tudják megvédeni vagy megmenteni, velük mi lesz. Sajnos a saját tapasztalatuk is az, mivel a mentéssel piacot biztosítanak a lelketlen szaporítók számára, így újabb egyedeket állítanak elő és újra árverezik őket. Sajnos a felvásárolt kutyák igen rossz állapotban vannak, és sokszor hónapokig tart a kezelés és erősítés, hogy egyáltalán ivartalaníthassák őket. Ezek után megfelelő családhoz kerülnek, akik gondoskodnak róluk, és ők már szerencsésnek mondhatják magukat. De nagyon sok elpusztul, mert nem éli túl a hideget vagy a betegségeket.

Talán végre tudatosulni kéne, hogy „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél” (Antoine De Saint-Exupéry)

Igen is legyen felelősség érzetünk, és ne menjünk el csukott szemmel ezek mellett a szörnyű dolgok mellett, hiszen a mi kiskutyáink is kerülhetnek a leggondosabb odafigyeléssel is ilyen helyzetbe. Amikor itthon belenézek valamelyik kutyusom szemébe, és árad belőle az a szeretet, amit tán visszaadni soha nem tudok, talán igaz, hogy nála jobban nem ragaszkodik és bízik bennem senki. Soha nem értené meg, hogyha becsapnám, hogy miért, miért taszítom el amikor ő az életét áldozná értünk, amire mi emberek lehet, hogy soha nem lennénk képesek.

Vigyázzunk rájuk, és talán egyszer megértjük, miért vannak önzetlenül mellettünk.

Itt élnek, itt szülnek, míg végül...

...ide kerülnek... Ők maguk is, és a kölykeik is.

A vevő ezt már nem látja...

Mindegy, hogy honnan, csak olcsó legyen????