Lett egy kiskutyám, viszont rájöttem, h nem a legjobb döntés volt. Kistestű, imádnivaló kutyus, viszont nem nekem való a kutya. Nincs rá elég időm és sajnos lekorlátoz, ez persze vele jár. Mi legyen?

Ha nem tudod élvezni, mert úgy érzed, hogy lekorlátoz, akkor ez később sem fog változni. Becsülöm, hogy felvállalod a véleményed, még ha haragszom is Rád emiatt /egy élőlény nem játék :(/

Fajtatiszta? Mert akkor körültekintően keress neki új gazdit. Esetleg küldd el menhelyeknek a képét, akik kiposztolják, mint közvetített gazdikereső.

Nyugi utolsó, menhelyen is altatnak, azokat, akik "reménytelenek" (öreg, beteg, stb). Sajnos ez van, köszönhető a sok szaporítónak, akik azt hiszik, hogy Fifikének át kell élnie az anyaság csodáját, Fickónak meg tudnia kell, milyen jó dolog a szex.

Kérdező, én nem savazlak, mert jót akarsz a kutyának, és elismered, hogy nagy falat volt. Keress facen csoportokat, ahol kereshetsz gazdát neki.

Ez nem szokás kérdése. Nekem úgy lett kutyám, hogy a páromnak volt és összeköltöztünk. Előtte sosem volt és racionálisan gondolkodva, nem akartam, pedig szeretem őket. Aztán kölcsönös szerelem lett első látásra :) Persze lekorlátozza az embert, de mégis jó. Most meg iszonyatosan hiányzik, hogy már nincs :(

Szóval, ha nem jött elsőre az érzés, akkor már nem is fog.

Nyugodtan ajándékozd el, hisz ezzel a kutyának is jót teszel.

Én nem ítéllek el az érzéseidért, sőt becsülendőnek tartom, hogy belátod, hogy ez nem neked való, és nem tudnál jó gazdája lenni a kutyának.

Nem való mindenkinek kutya, ez tény, de nem minősít téged. Viszont míg nincs saját kutyád, ezt nem tudhatod előre. Lakva ismerszik meg a vendég is. Én is voltam belebolondulva egy kutyafajtába, aztán mikor pár hétig vigyáznom kellett egy ismerősöm ilyen fajtájú kutyájára, akkor falra másztam tőle, kis híján agyoncsaptam. Akkor jöttem rá, hogy ez a fajta iszonyúan nem nekem való.

A te hibád az, hogy átgondolatlanul döntöttél, de szerintem ezt nem azzal tudod jóvá tenni, hogy fogcsikorgatva kitartasz és még 15 évig küzdesz a kutyával, ami púp a hátadon (amit hidd el, ő is érez!), hanem azzal, hogy keresel neki egy jó gazdát, aki rá tudja szánni az érzelmi, anyagi és időbeli forrásokat, amik nálad hiányoznak. Szerintem ez a felelősebb döntés.

Ne érezd úgy, hogy cserben hagyod. Akkor hagynád cserben, ha menhelyre adnád, vagy kicsapnád az erdőbe, vagy ha napi 2x10 percre vinnéd le pórázon, annyi lenne a közös program. Ajándékozd el, neked és a kutyának is jobb lesz. A környezetedet tojd le.

Sok sikert a gazdakereséshez.

Mióta van nálad a kiskutya?

Nem értek egyet az eddigi válaszolókkal. Több ismerősöm is gyakorlatilag bepánikolt első kutyánál, akkor döbbentek rá, hogy -jó esetben- 15 éves felelősséget vettek a nyakukba. Nekem is nehéz volt az első 1-2 hónap, aztán szépen lassan összecsiszolódtunk, és idővel egyre jobb és jobb lett a kapcsolat, hála az égnek, hogy nem adtam fel az elején.

Szerintem gondold végig sokszor, alaposan, hogy mi a gond, mi rossz a jelenlegi helyzetben. Mik a kutya igényei, mit jelent, hogy nincs elég időd? Tényleg rossz kutyatartó vagy, vagy csak nehéz belerázódni az új rendszerbe? Egy átlag bulizós fiatal felnőtt élethez képest nagy ugrás a kutyatartás, ezt szokni kell.

Van olyan, amikor mindkét félnek jobb, ha másik gazdához kerül a kutya, akár anyagi okokból is, vagy itt feljebb írt egy válaszoló a számára kezelhetetlenné vált kutyáról. De ha csak annyiról van szó, hogy új és furcsa a kutyás életmód, akkor érdemes kitartani még, mert jobb lesz.

(És nagyon halkan teszem hozzá, hogy jó gyakorlás a gyerekvállaláshoz, ami ugye százszor ekkora feladat és felelősség, és ott nincs lehetőség elajándékozásra.)

Nekem nagyon sok gondom volt a kutyámmal, amikor elhoztam, és amire nem készített fel semmilyen előtanulmány. Évek komoly munkája kellett hozzá, hogy ne csak normálisan tudjunk együtt élni, de én is meg tudjam szeretni őt, mert az elején nagyon rossz tapasztalataim voltak vele.

Többször eljátszottam a gondolattal, hogy el kéne ajándékozni, vagy vissza kéne adni a tenyésztőjének. Engem is egyrészt a környezetem véleménye aggasztott (bár szüleim pezsgőt bontottak volna, mert szerintük a kutya csak gond).

Viszont egy valamit tudj, amit én is átgondoltam: akármennyire tűnik normálisnak az, akinek átadod a kutyát, akármennyit is jársz utána, attól a pillanattól kezdve, hogy az a másik ember átveszi, bármi történhet vele. A Te kutyáddal. Persze írhatsz örökbefogadási szerződést, de igazából az se biztosíték.

Mivel én nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy minden erőfeszítésem ellenére mégis rosszabb helyre kerülhet, ezért én megtartottam a kutyát. Nem bántam meg. Szerencsére az élettársam nagyon sokat tudott segíteni.