Lett egy kiskutyám, viszont rájöttem, h nem a legjobb döntés volt. Kistestű, imádnivaló kutyus, viszont nem nekem való a kutya. Nincs rá elég időm és sajnos lekorlátoz, ez persze vele jár. Mi legyen?

Két megközelítésből vizsgálnám:

1.

"Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."

Egy életről beszélünk, egy érző lényről. Ha gyereked lenne és rájönnél, hogy nincs időd rá, őt is örökbe adnád? Párkapcsolatban vagy, ha még együtt is éltek, lesz rá ideje valamelyikőtöknek. Felelősséget kell vállalni a döntésekért. A négylábú társadnak úgyis az a legfontosabb hogy szeretve legyen és a közeledben lehessen.

2.

Ha mégis az elajándékozás mellett döntesz, csak és kizárólag leinformálható helyre és szerető gazdinak.

+1

Külön kiemelted a leírásban,hogy kistestű. Talán egy közepes/nagytestű kutyára vágytál, amely úgymond "férfias"?

Remélem hogy nem erről van szó, mert ez nettó butaság lenne.

Ajándékozd el, de olyan helyre, ahol biztosan jó helye lesz, gondosan válassz neki új gazdát. Ha nem sikerül, illetve addig is, amíg sikerül, addig pedig felelősséggel gondozd, neveld. És tanulj az esetből, máskor ne vállalj be kutyát, mert igen, a kutya elég nagy felelősség, sok időbe és pénzbe is kerül.

A környezeteddel ne foglalkozz, hanem a kutya érdekét tedd első helyre.

Szia! Szerintem nem baj ha elajándékozod, szerető gazdikhoz. Facebookon meghírdeteted az ismeretségben biztos elviszi valaki és akkor később is tudsz róla informálódni. DE amit semmiképpen ne tegyél: NE VIGYED MENHELYRE! Az szinte biztos halál. Azt már nem is írom, hogy eszedbe se jusson elengedni valahol, hogy hadd menjen.

Ezzel kapcsolatban: [link]

Átérzem a problémát, és leírnám az én tapasztalatomat ezzel kapcsolatban. Hosszú lesz, szóval csak annak ajánlom, akit tényleg érdekel :)

Kb. másfél éve vettük rá magunkat hogy beszerezzünk egy kutyát, persze karitatív okokból menhelyre mentünk egyből. Elmondtuk mik az elképzeléseink és mit tudunk vállalni pláne lakásba és zűrös munkaidővel, oda is adtak egy 2 éves, közepes testű ebet. Bár elsőre is kicsit hiperaktívnak tűnt, megnyugtattak, hogy hosszú sétákkal nem lesz vele probléma.

Nos, bármennyit sétáltattam nem volt elég, játszani vele vagy elengedni nem lehetett, mert agresszív, támadó volt minden más kutyával és szökött ész nélkül. Egyszer engedtem el a futtatóban, egyből kiszúrta az egyetlen lyukat a kerítés alatt, amint lekerült róla a nyakörv rögtön elrohant, alig bírtam elkapni.

A lakást darabjaira cincálta szét, ráadásul nem is szeparációs szorongás miatt, mert nem akkor tette amikor nem voltunk itthon, hanem mindig. A kaját lelkiismeretfurdalás nélkül lopta el bárhonnan. Próbáltunk mindent, beállítottuk a falkasorrendet, engedelmes, okos volt, de a rossz szokásait nem tudta leküzdeni. Az idegeivel is problémák voltak, vizelettartási gondjai voltak, képes volt éjszakánként egy szó nélkül besz@rni a sarokba 4 órával sétáltatás után, egy rossz mozdulatnál a karomba is harapott.

Egy fél évig tűrtem, de hiába volt aranyos, fokozatosan megutáltam és látszólag neki sem voltam a szeme fénye, nem láttam benne azt az igazi gazdi iránti lelkesedést.

Mardosott a lelkiismeret furdalás, de végül a tropára ment idegeim miatt vittem vissza. Egyikünk sem bánta meg.

A sors nem akart állat nélkül hagyni, pár hónapra rá anyám a kezembe nyomott egy aprócska cicát, hogy ő már nem tudja befogadni az állatai mellé. Pár hét múlva követte egy másik.

Na, amit azok műveltek a lakással... :) Fél évig nem aludtunk egy szemhunyásnyit sem éjszaka a férjemmel, mert vagy őrjöngtek mellettünk, vagy keltegettek. Volt, hogy szabályosan átrohantak a fejünkön :)

A hátunk mögött megszegtek minden szabályt, lassacskán öldösték a kanapét a kaparófák ellenére is, nevelni alig lehetett őket, míg meg nem komolyodtak kicsit.

Kétmilliószor megígértük hogy kihajítjuk őket, de megszerettük a két kis rosszaságot, és reméltem, hogy felnőve nem lesznek ilyen kiszámíthatatlanok. Beigazolódott a gyanúm, végre rendesen viselkednek, és rajtuk viszont látom is a ragaszkodást, ami az ebnél hiányzott (érdekes, állítólag fordítva szokott lenni). Bele sem merek gondolni mi lett volna ha elvesztem a türelmem, és megszabadulok a két kis csöppségtől...

Mint láthatod, első esetben a probléma magával az állattal volt. Hiába minden, ha nem hajlandó együttműködni, az ember nem szeretné mérgezni magát jó esetben tíz évig... a második esetben csak a kölyökkori huncutságot volt nehéz megszokni és persze alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, de hosszú távon megérte a sok bosszankodást, a világért se hagynám el a két cicámat.

Te tudod, érzed, hogy mi van a probléma hátterében.

Ha nem tudod csinálni az egyedül a te dolgod, az vesse rád az első követ, aki soha semmit nem bánt meg.

Sok esetben mindkét félnek csak jó a búcsú.

5-ös, miért is biztos halál a menhely? Ne legyél idióta. A sintértelepekkel kevered...

Menhelyről örökbefogadott kutyánk van, erre kéne rábeszélni a népet, hogy minél többen vegyenek magukhoz kutyát onnan. Ott nem ölik meg a kutyákat, nem is értem honnan szeded ezt.

Kérdező, ajándékozd el minél hamarabb a kutyát, de előttem már mindet leírtak.