Van, aki tehernek érzi a kutyája állandó sétáltatását?

Influenzásan, lázasan, hányás-hasmenés közben nyűg, de nem tehetem fel a kutyát a polcra, amíg meggyógyulok.

Esőben, hóban-fagyban szintén nem kellemes, de ez van, ezt vállaltam.

Karpótol érte a sok bohóckodással, és a végtelen szeretetével.

A kötelező sétákat utáltam én is, a reggelit meg az éjszakait (későn fekvő típus vagyok). Nehezen ébredek fel, a reggeli sétán kettőig nem látok el, éjszaka meg rohadt hideg van, és most csak azért öltözzek fel, hogy a kutya vécére menjen, de ne csináljak vele semmit... Nyilván fontos, meg nyilván megcsinálom, de a délutáni-esti bandázós-játszós sétán kívül a többi tényleg nyűg volt az első ötven alkalom után.

Mondjuk ez még az öregemmel volt, aki nehezen motiválható, nem nagyon tudtam jó szívvel se labdáztatni, se más érdekeset csinálni vele, a kicsivel már nyilván lehetne némi életet csempészni ebbe is.

Azóta mondjuk megoldottam a dolgot, kertesbe költöztem. Sokkal jobb érzés, hogy akkor megyek sétálni, amikor kedvem van. Szóval én megértem, ha valaki unja a semmire se jó egészségügyi sétákat, mert tényleg nem egy élmény télen tizenöt réteget magadra húzni hajnalban egy tíz másodperces pisiért. De ez nyilván alkati kérdés is, én alapvetően lusta vagyok :) Meg persze nem mindegy maga a kutya, hogy mennyire lehet egyáltalán érdekessé tenni egy tíz perces sétát, meg a környék is számít, hogy egyáltalán hova mész le, meg kikkel futhatsz össze. Jó társasághoz mindig könnyebb elindulni, még akkor is, ha csak öt percre találkoztok :)

Ettől még ha úgy hozná az élet, hogy panelben kelljen laknom megint, nyilván ugyanúgy tartanék kutyát. Nyűg-nyűg, de megéri. Valószínűleg nem két-három kutyám lenne, meg nem vállalnám be még más kutyáját is, de magában a kutyatartásban nem akadályozna, annyira azért nem egy nagy áldozat.