Lehet a kutyától való félelmet családon belül örökölni?

Nem lehet. Félelmet nem lehet örökölni. SEm családon belül, sem egyébként. Rákot sem lehet örökölni, csak a rá való hajlamot (genetikai alap+ szomatizáció).

Nézd meg a csecsemőt: egy egészséges kisgyerek nem sikoltozik egy kutyától (sem!), sőt érdeklődéssel fordul felé, mint ahogyan mindne felé a világban. Sikoltozni akkor fog, amikor az ostoba liba anyjától ezt tanulja (érzelmi szintű tanulás: azonosulás).

Azonosult anyukával - amiért is anyukát jól fenéken kellene billenteni. Ahelyett, hogy nyugtatná a gyereket, még hergeli is azzal, ő maga "jobban fél", mint a gyereke. Mezei ócska hisztérika, aki azt tanítja a gyereknek, hogy a Világ az borzasztó és rettenetes, és félni kell tőle, el ne hagyja anyukát egy oercre sem! (A kutya is a világ része) A másik verzió: anyuka fél a kuytától, ha a kisfia vagy a kislánya nem, akkor tessék neki anyukát megvédeni. (a lényeg ugyanaz: anyukával kell foglalkozni, nem a világgal és önmagaddal).

Sajnálom, hogy otthon nem vették át az itt nagy sikerrel futó Hundeprofi c. doku-sorozatot. Van egy srác, aki mindenféle kutyaproblémákkal foglalkozik. És mint mindig itt is hamar kiderül, hogy a gazdival van a baj, nem a kutyával - éppen úgy, ahogyan a gyerek baja (néhány genetikai kivételtől eltekintve) a mama és a papa nevelésének az eredménye.

Semmilyen félelem nem örökletes, hanem tanult viselkedés.

Velem ugyanezt csinálta Anyukám a kígyókkal. Egyszer ő megijedt egy vizisiklótól, mert egy táborban humor címén beletették az ágyába. Utána sikítófrászt kapott minden csúszómászótól. És rám is átragasztotta. Ha az újságban meglátok egy kígyót, dobom is el.

Arról van szó, hogy a szülők, főleg az anyukák sok esetben elriasztják a gyerekeiket a kutyáktól, mivel ők maguk félnek, így ezt nevelik bele a gyerekekbe is: pl. felkapják ölbe az utcán a kisgyereket, ha közelít egy kutya (akár kóbor, akár pórázon gazdával), vagy épp a gyereket rögtön félrehúzzák, maguk mellé húzzák, vagy hangot is adnak félelmüknek, stb. Az én egyik uncsitesóm azt csinálta (mivel fél tőlük és utálja is a kutyákat), hogy mikor jött nálunk a gyerekkel, és a kutyám a közelükbe ment, akkor már rögtön emelte a lábát, hogy belerúg (persze ha belerúgott volna, akkor páros lábbal rúgom ki én is őt az utcára), és így a gyerek ezt eltanulta tőle és mikor nagyobb lett, ő is így próbálta távol tartani magától a kutyát.

Nagyon sok a buta, félős, "nem szeretem a kutyákat" szülő és ezért sok gyerek ilyenné válik, sajnos.

Nálunk pont fordítva van. :D Valamiért rólunk mindenki azt hiszi, hogy extra barátságosak vagyunk, de ez sajnos csak az egyik kutyámra igaz. Amikor egyedül sétáltatom őket, van, hogy rá kell szólnom anyukákra, hogy fogják meg a kis totyisukat, mert az egyik kutyám csak azért nem fssa össze magát tőlük, mert kölyök kora óta terápiázom gyerekre. xD De volt olyan is, hogy mentünk egy fesztiválon, egyszer csak látom, hogy egy kisgyerek megfogta a kutyám farkát, apuka meg ott vigyorog mögötte. Még szerencse, hogy pont a majdnem-terápiás kutyámat találta meg.

Szóval valahogy nehéz megtalálni az arany középutat.

8-as vagyok.

Igen, sajnos olyan is van, amit a 9-es ír. A két véglet: "Ne félj, nem harap, menjél simogasd meg!", "Jajaj, ott egy kutya, gyere kislányom, mert megharap!".