Ki hogyan élte túl, hogy el kellett altatnia a kutyáját?

Kaukázusi kutyusomat kellett elaltatni.. 1éves voltam mikor vettük, sőt, én is választottam ki..(érdekes lehetett, ahogy egy egyéves kislány mutogat, hogy apu apu ezt akarom:D ) így együtt nőttünk fel.. aztán 8éves lehetett, mikor daganat lett a mellső lábában.. kapott injekciókat, meg lett műtve, és elmúlt egy-két hónapra, ugyanolyan vidám volt mint azelőtt.. aztán megint kezdett véreset üríteni, nem evett szinte semmit, egyre rosszabbul lett.. újra visszanőtt neki a daganat néhány nap alatt, és áttért a mellkasára is :( a szüleim nem akarták elaltattatni, tudták hogy össze fogok törni.. egyébként pont lovastáborban voltam.. de a doki azt mondta nekik hogy ebből nem tud felépülni, és csak rosszabb lesz neki, néhány napon belül úgyis elpusztulna, nagy kínok és fájdalmak között.. akkor nagynehezen beleegyeztek az altatásba, anyukám végig se bírta nézni a lakásban sírt, apa pedig a kutya mellett... aztán két-három napra rá jöttek értem a táborba, nem szóltak semmit, szomorúak voltak, persze mosolyogtak, de én láttam rajtuk hogy van valami.. ahogy hazaértük, futottam hátra, és kerestem a kutyát, persze nem találtam sehol.. kérdeztem hogy holvan, anyukám rögtön sírvafakadt, apu pedig mondta hogy el kellett altatni.. aztán hogy ez még ne legyen elég, a papagájom is rosszul lett mialatt nem voltam itthon, de az orvos csak azt mondta rá hogy vasaljuk ki.. de hogy legyen valami jó is a dologban, ahogy hazaértem pár napra rá már jól volt.. a kutyáért hetekig sírtam minden nap, a másik kutyusom is borzasztóan hiányolta, nyüszített állandóan.. azóta is sokszor gondolok arra a kutyára, és most is kijöttek a könnyeim..

azóta volt 5 tacsim, mind eltűnt, elütötték, ellopták... az egyik épp másfél hónapja tűnt el:( ( ő volt az utolsó élő emlékem a kaukázusimról:( az utolsó éveiben ez a kutyusom volt mellette) előtte pedig tavasszal a másik tacsim.. most van egy németjuhász keverékem, akinek ugyanannyi szeretet adhatok, de nagyon féltem, nemis engedjük a kapu közelébe, nehogy 'véletlenül' ő is eltűnjön..

ha egy állat elvesztése ennyire fáj, képzeljétek milyen lehet ha a saját gyereketek hal meg:(

00:28-as vagyok

Hát igen.

Nagyon szerettük.

Hát...Én úgy jártam, hogy hétfőn vettünk egy édes ici-pici yorki kutyust. 9 hetes volt. Nagyon hamar feloldódott, jól érezte megát nálunk, hatalmasakat játszottunk vele.

Csütörtökön kellett neki megkapni a második oltását, ezzel még nem is volt probléma, illetve kicsit bágyadt volt, de estére már megint szaladgált. Kaptunk féreghajtó pasztát is, mondta a doki, hogy másnap reggel adjunk neki.

Pénteken délután már csak feküdt, nem evett semmit. Ha hozzányúltam a pocijához csak nyöszörgött. Még nem is ijedtem meg ekkor.

Szombaton a helyzet változatlan volt. Azt mondta a doki, hogy az oltás megviselheti, gondoltam ilyen apró kutyus, lehet hogy jobban hatott rá. Azért a biztonság kedvéért felhívtam az orvost. Azt mondta, hogy lehet hogy volt benne féreg, csak nem tud kijönni és azért viselkedik így.

Vasárnap még mindig csak feküdt, nyöszörgött, itt már eléggé aggódtam, mert hányt is, és fura híg fekete kakija volt. Telefonáltam is az orvosnak, hogy nem eszik a kutyus+hogy mi a helyzet, azt mondta menjünk el, adott neki vitamint, meg infúziót, hogy ki ne száradjon, meg valami pasztát ami tele van tápanyagokkal. Azt mondta hogy akár óránként pici adagokat adhatunk neki.

Sajnos csak egy fél órára lett jobban. :(((

Hajnali kettőkor ismét telefon, mert a pindúr Morris annyira sírt, hogy az már elviselhetetlen volt. Csak tehetetlenül néztem, simogattam. Szóval az állatorvost kirángattuk az ágyából és vittük oda a kutyust éjnek éjjelén. Ismét infúzió, néhány szuri. Azt mondta, hogy reggel 9-re menjünk vissza. Persze elképzelése sem volt, hogy mi lehet a baja. Tippje az volt, hogy esetleg Parvo, vagy valami féreg.

Hétfőn reggel mentünk is. Fel volt puffadva a pocija, és olyan rossz állapotban volt, hogy ilyet én még nem láttam. Csak nyeklett-nyaklott... :(

Akkor mikor ő is látta, hogy nagy gáz van, azt gondolta, talán bélelzáródás, vagy csavarodás. Nem volt más lehetőség, vagy szenved így, vagy elaltatjuk vagy megműti. Hát a műtét volt az egyetlen esélye. Akkor még azt hittük...

Előre közölte, hogy lehet, hogy már az altatást sem éli túl, de próbáljuk meg. Szörnyű volt a kezemben tartani, ahogy sír, aztán elcsendesedik, és elaludt.

Aztán jött a műtét. Én a körmömet rágva vártam, hogy mi lesz. Nagyon reménykedtem, de nem kaptam jó híreket. A műtétet, altatást túlélte, de a helyzet az volt, hogy begyulladt a vékonybele és nagyon súlyos hasnyálmirigy gyulladása volt, ami iszonyúan fájhatott neki. Hát nem volt mást tenni, mint hogy várni és nagyon reménykedni. Bár a doki szerint 10% esélye volt a túlélésre. Azt mondta hagyjuk ott és majd ők vigyáznak rá, jobb helye van ott mintha hazavinnénk. És én hazamentem.

Alig bírtam ki hogy ne hívjam félóránkét, tízpercenként, hogy mi a helyzet. Aztán meg egy idő után nem mertem telefonálni. Mi van ha olyat mond amit nem akarok hallani?

Aztán felhívtam, és közölte velem, hogy sajnos elaludt...

Én nem is tudom mikor sírtam ennyire utoljára, talán még soha...

Nem tudni, hogy mitől volt neki. Én azóta azon gondolkodom vajon rosszul csináltam valamit? Nem figyeltem eléggé oda rá? Pedig lakásba volt, azt ette amit a tenyésztőtől kaptunk.

Egyszerűen szörnyű, hogy alig volt velünk mégis mennyire az ember szívéhez nő. Mindig mikor jövök haza elképzelem, hogy milyen jó lenne, ha mikor kinyitom az ajtót ott áll rám várva, és óriási farokcsóválással odaszalad az apró tappancsain...

De sajnos nincs ott. :((((

Négy nagy boldogság, négy nap iszonyú szenvedés. Ennyi jutott nekem belőle.