Ki hogyan élte túl, hogy el kellett altatnia a kutyáját?

szia! tudom ki vagy! én vagyok az, aki azt írta a kérdésedre(amikor azt írtad hogyan gyógyítsd meg) nagyon szorítok! en még nem tudtam nagyon feldolgozni a 10 ével ezelőtti altatást sem. minden nap gondolok a kutyáimra.

de már valamennyivel jobb. ajánlom, hogy vegyél egy új kutyát, és gondolj arra, hogy ő is ott van! és örül, hogy új életet kezdtél!

Szia!

Több, mint 3 éve történt, gyerekkori kutyám volt, az ágyam előtt aludt, mindenhova együtt mentünk, imádtuk egymást.

Sosem fogom elfelejteni, 13 éves volt, mozgásszervi betegséggel, már nem igen tudott lábra állni. Kihívtuk az orvost, már sokadjára abban a hónapban, és megkérdezte, h hagyjuk-e tovább szenvedni. Hívtam a kutyát, h jöjjön oda hozzám, csóvált, a szeme élénk volt, de nem mozdult, eldobta magát, a hátára fordult. Én fogtam, a feje az ölemben, mint annyiszor, mindig így "beszélgettünk", mivel ölbe nem tudtam venni, mert nagytestű volt. Felsírt, mikor beadták az altatót, úgy emlékszem, h órákig sírt, pedig csak 1 perc lehetett. Én is zokogtam, most is sírok, ahogy írok. Aztán vége lett, elcsendesedett, és és ahogy simogattam, éreztem, h megdermedt. Én is úgy gondolom, h megöltem, pedig szenvedés volt már neki, mindent megtettünk, naponta injekcióztam, beadtunk neki minden gyógyszert, vitamint. Nem javult tőlük.

Eltemettük szépen, azóta nem tudok a kert azon részébe menni, igenis lelkiismeret furdalásom van, hiszen becsaptam, ölbe vettem, és ő azt hitte, h játszani fogunk.

Hát már soha többet nem fogunk.

Ott megígértem neki, hogy soha többet nem lesz másik kutyám, ehhez tartom is magam. Nagyon fáj, de nem tudok mit tenni, ennyi volt neki, de a mai napig kísért az a hűséges barna szeme, ahogy mindig nézett rám.

Idővel jobb valamivel, de azt hiszem, h sosem fog elmúlni ez az érzés.

9 évesen, gennyes méhgyulladás miatt kellett elaltatni :'(

a végső stádiumban volt, amikor már vér folyt a méhéből....borzasztó volt.

És az a legrosszabb, hogy csak 1 évig volt az enyém, régen úgy találtuk, befogadtuk,de a szüleim elvitték apukám munkahelyére, mert h testvéreim születnek és kicsi a kert... de mindig mentem látogatni, sétálni vinni.

Aztán egyik nap mentem hozzá és láttam, hogy nincs jól, haza hoztuk ,másnap vittük az állatorvoshoz, aki azt mondta, hogy vagy méhgyulladás vagy gyomorrontás. Aztán adott neki egy szurit, hogy gyomorrontás.

Másnap amikor vértócsát találtam alatta, nem tudtam mit csináljak... teljesen ki voltam akadva...szörnyű volt... aztán hivtuk az állatorvost, hogy altassa el, ez a legjobb neki.

Olyan rossz volt, a tekintetén látszódott, hogy itt a vég... simogattam, amikor elment, sírtam érte...

És megvárta, hogy elmenjek hozzá, mert úgy volt, hogy 3 héttel elöbb mentem volna, és mégsem tudtam menni, igy később mentem és ha elöbb,azaz akkor megyek akkor nem látom, hogy beteg lesz, és lehet hogy egyedül halt volna meg.

De így újra velem volt, haza jött meghalni....

Ide temettük a kertbe, ültettem rá virágokat, és halottak napján mécsessel emlékezek meg rá.

úgy fájt,hogy elveszitettem, pedig csak 1 évig volt velem... akkor ha 10-15 évig van velem egy kutya, az hogy fájhat...:'(

Az enyém 12éves kuvasz volt, és leépült az emésztörendszere. Vittem orvoshoz katéterezni, mert vizelni sem tudott rendesen(ezzel kezdődött).

Utána jobban lett kicsit, de már nem volt a régi akkor sem. Lassan csődöt mondott az emésztése is, és egyre legyengült, hogy a legutolsó hétben, ha már kijött a meleg szalmával bélelt óljából(tél volt, hó és hideg) megpróbálni elvégezni a dolgát, már nem tudott visszamenni. Én vittem be a két kezemmel, az egykor kifogyhatatlan energiájú csodakutyát.

Nem volt mit tenni, már nagyon szenvedett, és az altatás volt a legjobb döntés akkor.

Az egész család zokogott, de nekem kis megkönnyebbülés is volt, hogy a kezeim közt szépen elalvó kutyámnak, nem kell tovább szenvednie.

A tekintetét soha nem felejtem el az utolsó napokban.

Csak azt láttam rajta, h tűr, és várja, h mikor lesz vége.

Mikor megérkezett az orvos, és nekilátott, nem volt a szemében (a kutyának) semmi rémület, hanem, mint a bölcs öregembernek, aki tudja, és elfogadja, h nincs tovább.

A végsőkig ott voltam mellette, hogy az utolsó pillanatig is probáljam a szeretetemmel átölelni. És nem tudjátok milyen érzés volt, amikor rátettem az orvos által adott szájkosarat, hogy abban az állapotában is rámbízta magát.

Megbízott bennem akkor is, 1 pillanatig sem ellenkezett.

Annak örültem, h fájdalommentesen sikerült a beavatkozás, persze zokogtam mint egy szaros gyerek.

Utólag is jól döntöttem, úgygondolom, talán még előbb is szólnék legközelebb.

Most is könnyezem miközben ezt írom, de tudomásul kellet vennem, h nincs többé. Az emléke megmarad.

Rá fél évvel, hoztunk egy kis rosszcsontot, (szintén kuvasz, most másfél éves)és most neki próbálom megadni ugyanazt a szeretetet. Mivel van kivel törődni újra, kicst talán hamarabb gyógyultak a sebek, de mindíg tudni fogom, h melyik kutyámmal mit éltem át, amitől megtudom különböztetni őket. Mindegyik egy külön történet.

Az előző lezárult, és a legszebb emlékek megmaradtak.

Ez az élet.

Én túl vagyok rajta, viszonylag hamar is, mivel tudomásul vettem, h nem tehetek semmit.

Ha visszagondolok rá, mindíg könnybe lábad a szemem, aztán rágondolok, h milyen volt fiatalon, és akkor büszkén gondolok rá.

Egy biztos, soha nem fogom elfelejteni, de nem foglalkoztat napi szinten. Ma már a másikkal kell törődnöm, aki hasonlóan szereti, ha fgoglalkoznak vele.

Szóval én azt mondhatom, h feldolgoztam, mert az élet sajnos néha ezzel jár, és az sem jó, ha túl sokáig van ránk hatással.

Bocs h ennyit pofáztam, csak feljöttek bennem az emlékek.