Miért nem népszerűbb az ideiglenes örökbefogadás?

Angliában az állam pénzzel támogatja a befogadókat.

+ az embereknek nem kell dupla műszakban melózniuk, hogy úgy-ahogy megéljenek...

Ha itthon is hasonlóak lennének a feltételek (normálisabb anyagi háttér és emberibb időbeosztás), szerintem azért itthon is népszerűsödne a dolog, ha nem is olyan mértékben... (De mondjuk nem hiszem, hogy az Alföldön mondjuk olyan nagy arányban világosodnának meg a Marika nénik és kezdenének ideiglenesezésbe, amikor ők még ott tartanak, hogy a kutya láncon legyen és k.ssoljon, ha ráordítanak... elnézést az általánosításért, nyilván nem szó szerint értendő.)

Aki meg ideiglenesezni kezd, azoknak jó része az első és utolsó kutyánál leragad.:D

"Rövid" sztorimat leírom, mert nem tudok aludni - ha valaki ráér, elolvashatja...:D

Én pl. kinéztem egy kistestű kutyust, hogy na, ő még elfér itt a kutyáim mellett, szegényt meg is kínozták, jaj jaj, jöjjön csak... aztán nem kellettem, mert nem akarták stresszelni szerencsétlent a nem épp apró kutyáimmal...)

Viszont felhívtak, hogy lenne itt egy másik kutyus...

Láttam korábban is hirdetve a fotóját (gyepis), nem fogott meg, sőt, minimális ellenszenvet is éreztem talán...

De persze, hogy nem mondtam nemet... már aznap mentem érte.

Na... hát én kutyára még annyira nem voltam kiborulva, mint az első 1-2 hétben a kis idegimre... (6 hónapos volt kb.)

Felborította az életünket, telepisilte-kakilta a teraszt, szétrágott mindent, úgy nyomult az ember arcába, hogy legszívesebben megütöttem volna, állandóan ugatott, kergette a macskáimat, úgy húzott pórázon, hogy szánthattam is volna, és még sorolhatnám.

A legnagyobb bajom azonban az volt, hogy nem volt meg az a bizonyos "szerelem első látásra"... ami átsegíti a gazdit ezeknek a dolgoknak az elviselésén, ami megbocsátóbbá, elnézőbbé tesz... Mérges voltam magamra, mérges voltam szerencsétlen kutyára, amiért ilyen h.lye voltam, hogy most már aztán végképp hogy lesz időm tisztességesen foglalkozni a kutyáimmal?...

És persze, ahogy lenni szokott - a gazdijelöltet elnyelte a föld.

Csak aztán közben foglalkoztam ám a kis őrültemmel...

És már nem húzott, hanem gyönyörűen jött láb mellett, és már csak akkor ugatott, amikor annak helye volt, már kevésbé nyomult az arcomba, és vesztemre szépen elkezdett körvonalazódni a személyisége... Az ember szíve egyre többször dobban, a cukiságmérő egyre többször akad ki, aztán még bele is magyarázol dolgokat, hogy hát ő olyan, mint egy ember, jaj, a mancsait hogy használja, jaj ez, jaj az...

Rájössz, milyen jó, hogy szereti a vizet, hogy azta, milyen zsákmányos, milyen jól lehet vele játszani, milyen jól gátolható, milyen jól oldódik, milyen jó, hogy nem válogatós, milyen jó, hogy jól kijön más kutyákkal, milyen jó hatással van az én kutyáimra, milyen jó, hogy szereti a gyerekeket, milyen jó, hogy csillog a szeme, milyen jó, hogy olyan kis dinka, milyen jó, hogy lehet babrálni a szőrével, milyen szép, mély a hangja, milyen szépen fejlődik, mennyi mindent tud már, hogy szeret klikkerezni, milyen jó ŐV-s lenne,...

És akkor jött egy gazdijelölt.

Első dolgom volt lecsekkolni a facebookját - miután kináciskodtam magam a helyesírási hibáit méregetve az első levelében...

Erzsébet királynő is megbukott volna a gazditesztemen.

Mert rájöttem, hogy - nyilván - a világon senki nem figyelne rá annyira, senki nem ismerné annyira, senki nem venne neki olyan játékot, olyan tápot, olyan nyakörvet, olyan kakizacsit, senki nem vinné kutyaoviba, szóval senki nem szeretné annyira, mint én.:D Amikor ennek az esélye sem merül fel már az emberben, az a végső stádium.

Ha panelban lakik a gazdijelölt, azért nem jó, ha kertes házban, azért, ha van kutyája, az a nem jó, ha nincs, az a baj,...

Aztán belátod szépen, ami már az elején eldőlt igazából - hogy te ezt a kutyát bebuktad... Hogy minden egyes alkalommal, amikor viccesen megjegyzed az utca emberének, hogy "gazdikereső", összeszorul a gyomrod, ha valakin látod, hogy tényleg elgondolkodik a dolgon - de már alapból inkább nem is reklámozod a dolgot...

Beletörődsz, hogy innentől egy kutyával több... inkább kitalálsz minden furfangot, hogy hogy lesz időd, pénzed, ha beledöglesz, akkor is...:D

és igazából egy cseppet se bánod, és a végén minden letisztul, és ha nem is tökéletes, de azért nem is kilátástalan és kaotikus a dolog.

Na EZ a szívás.:D

Najó, nem, persze, hogy nem az.:)

El se tudnám már képzelni az életemet nélküle... Ezzel viszont le is zárult - legalábbis addig, amíg egy bazinagy birtokra nem költözöm és milliomos nem leszek:D - az ideiglenes pályafutásom... ami viszont tényleg szívás...:(

Ideiglenesnek nagyon kevés ember való... nagy művészet, amikor valaki egyszerre ilyen segítőkész, önfeláldozó, és nem kis fájdalom árán a másik javáért újra és újra elvágja a két szív között már feszülő kötelet.

Pláne, amikor valakinél 1-2 vagy több évre ragad kutya... Na az kegyetlen lehet b.sszus.

De le a kalappal az előtt, aki meg tudja tenni, sokkal többet segít ideiglenesként, mintha egy kutyát megtartana gazdiként.

00:34-es köszi:)

Lementettem a sztoridat, rég olvastam ilyen jót:)

Igazi író vagy és szereztél nekem néhány nagyon szép percet:)))

Én remek dolognak tartom, és az butaság, hogy megszereted, és nem tudod elengedni, mert nem is muszáj:) Másrészt pedig szerintem a kutya érdekeit kell nézni, én boldog lennék, ha egy félrenevelt vagy beteg kutyuson segíthetnék, majd jó gazdit találna. Persze szeretnék hallani a kutyáról a jövőben.

Eddig egyszer ideigleneseztem (lakásba 2 nem tökéletesen nevelt kutya mellé még korainak tartom újra), de az sajnos nem sült el jól. Sokáig szemétládának tartottam magam miatta, míg nem olvastam Korom Gábor könyvében, hogy olyan kutyát kell választani, akit az első pillanatban érezzük, hogy bármit tesz, szeretni fogunk. Hülye voltam, mert netes kép alapján választottam egy kutyust, elhozta az alapítvány, de a legeslegelső pillanattól kezdve unszimpatikus volt:( Nem tudtam megszeretni, és ezt ő is érezte. Szerencsére lettek jó gazdijai, és önismeretnek is jó volt, hogy igenis legközelebb személyes ismeretség után válasszak kutyát.

00:34

Ez nagyon szívhez szóló volt és tuti hogy én is így járnék mint te.

Én már évek óta csinálom az ideiglenes befogadást. Mindig is nagy kutya barát voltam, és amikor találkoztam egy hasonlóképp mániákus emberrel, csináltunk a mi falunkban is egy állatvédő egyesületet. Mivel menhely nem volt, és az óta sincs, így kénytelen voltam hazavinni a kutyákat. Tehát nem teljesen önszántamból lettem ideiglenes, és sajnos nem is választattam meg, hogy melyik kutyát viszem haza. Épp amelyiket találtuk, vagy el akartak altatni. Az első kutyát rögtön be is buktam. Na nem azért mert megtartottam, hanem mert állandóan verekedett az enyémekkel. Így egy közeli menhelyen csináltak neki helyet. Alig vártam, hogy szóljanak hogy vihetem, és mégis amikor betettem a rács mögé abba sem tudtam hagyni a bőgést. Nem is volt idő magamhoz térni már 10-11 kutya nyüzsgött az udvarunkban. Már négy éve csinálom, és az örökbe adás most sem kevésbé fájdalmas. A lelket az tartja bennem, amikor megérkeznek az első képek, beszámolók a kutyusról, és amikor évekkel később is ugyan olyan lelkesen írnak, és dicsekednek. Az elején még kevés volt a rutin, és majdnem mindenki kaphatott tőlem kutyát, de egy-két keserű tapasztalat után szőrözősebb lettem. Most kevesebb a gazdijelölt, de azok tényleg álom gazdik, így nem bánom, ha sokat kell rájuk várni. Nemrég adtam örökbe két olyan kutyust, akik már több, mint egy éve nálam voltak. Na az nagyon kemény volt, de tudom, hogy ennek így kell lennie. Ha megtartanám őket, akkor azért sok másik társuk az életével fizetne. Bele lehet rázódni, a kutyáim is megszokták a jövés, menést. A legnehezebb része a gazdi kiválasztása. Egy fekete, öreg kutyára kevesen jelentkeznek, de mivel én őket is ugyanúgy szeretem, így nem akarok lejjebb adni az igényeimből. A szépekre, fajtatisztákra meg túl sokan jelentkeznek, ott meg midig a hátsó szándékot lesem. Biztosan sokan utálnak ez miatt, vagy hülyének néznek, de általában a szimpátia, ami végül a mérvadó.

Szerintem a legnagyobb visszatartó erő, hogy attól félnek, hogy a nyakukon marad a kutya. És ez mostanában nagyon is reális félelem. Itt például hallottam már olyat az egyik közeli menhelyről, hogy előszeretettel felejti a kutyáit az ideigleneseknél. Persze ismerek olyat is aki meg mindenben az idik mellett áll, bármi kell, azonnal intézkednek. Ha valaki ilyenre adja a fejér azért nem árt tájékozódni, hogy mit várnak tőle, és mit adnak cserébe.

én se bírnám ki,hogy elvigyék azt a kutyát akit szerettem,neveltem:( szeretem volna ideiglenesezni,de képtelen lennék rá,hogy elengedjek kutyát..

amikor megkaptam a kutyámat 2 hetet töltött velünk amikor az előző gazdija mondta,hogy bele mennénk e hogy pár napra elvigyék a kutyát egy reklám filmbe külföldre,mondtuk nehezen ,hogy persze, 3 napig volt távol én amikor elvitték sírtam,tudtam,hogy vissza jön majd de akkor is..

én annyira tudok kötődni egy kutyához,hogy ha nem csak pár hetet töltene nálam hanem több évet akkor inkább megtartanám mint oda adjam vkinek :)

szerintem sok ember nem is tudja,hogy van ilyen lehetőség,illetve nem tudná elengedni az a kutyust aki ideiglenesen nála van..

Én ebbe az egészbe úgy cseppentem bele, hogy 6 éve, 14 évesen elvállaltam, hogy gyepire fogok kijárni fotózni, honlapot készítek, hirdetek stb.

Volt 1(!) ideiglenesünk.

Aztán tavaly októberben volt egy shih-tzu, akit 3 hónap alatt sikerült elkapnia a gyepmesternek.

Morgott, harapott, mindenkit utált, mindenki ellenség volt. Nyilván senki nem akarta bevállalni. Így utolsó lehetőségként eljött hozzám.

Aznap összeszedtem egy csonttá éheztetett, majdnem teljesen vak (éhezés miatt), több helyen megégetett kutyát, a kapunk előtt ült, mire a másikkal hazaértünk.

Ő is hozzám került ideiglenesbe.

A kis shih-tzu 1 hét alatt teljesen kibújt a csigaházából, barátságos, bújós, kedves kis állattá vált. Egyszerűen nem szerette, mi az a szeretet.

Rajongásig szerette a saját kutyámat (mindkettő kan).

Kb. 1 hónapig volt csak itt, gazdira is talált, soha semmi baj nem volt vele.

A vizsla kb. 3 hónapig volt nálam, megkétszerezte a súlyát...mire elment tökéletesen képzett, jól nevelt lett.

Aztán egy kau keverék kölyök jött...nekiugrott a kutyáimnak, macskáimat utálta...na ő nem lett a szívem csücske, bár rengeteget változott, ő is gazdihoz került.

Aztán német juci keverék...a gyepiről...a kennelben normálisnak tűnt, bár nem szeretem a fajtát...senki nem vállalta, ezért került hozzám (Németben már gazdi várta, ezért kellett kihozni). Ő is macskagyűlölő volt, kutyáimnak nekiment, mérhetetlenül agresszív volt idegenekkel...3 hétig volt itt, és gyönyörűen szocializálódott, semmi gond nem volt vele, most gyerek mellett él, 6 kutya, 8 macska társaságában.

Ő még itt volt, amikor hívtak, hogy találtak egy kutyust, sérült, elhoznák egy estére, aztán gyepi...

Elhozták, kiderült összeszurkálták...vele első pillanattól olyan kapocs volt köztünk, amit azóta sem tudok megmagyarázni. Vele soha semmi gond nem volt, borzasztóan ragaszkodott, nagyon meg akart felelni...ő is 3 hónapot volt itt...meg akartam tartani, de addigra jött egy szuper gazdijelölt, és "muszáj" voltam odaadni, bár életemben nem bőgtem annyit és hihetetlenül rossz volt...de kellett a hely újabb kutyának, mert sajnos sok ilyen van.

Aztán 2 felnőtt kutyát akartam kihozni a gyepiről, kiadták őket, hazajöttem 3 kölyökkel. Altatásra adták le őket, 2 szuka és 1 kan. A kant nem tűrte el a két lány, valszeg az éhezés miatt, mert miután normálisan kaptak enni, teljesen megszűnt. 3 hónapos léttükre ők is nekimentek az enyémeknek (két nagytestű kan), de ez is elmúlt és rengeteg mindent megtanultak. Az egyik kislány rettegett, nem lehetett megfogni, ha mégis, remegett mint a nyárfalevél...és mindhárom összepisilte magát, ha hozzá szóltunk, ez nehezen múlt el.

Még mindhárman itt voltak, amikor felhívtak, hogy két kölyköt találtak...elmentem, alig 3 hetes apróságok voltak, tehát ők is hozzám kerültek...a kicsik azóta 3 hónaposak, egyik gazdis, másik még itt van, illetve a 3ból is kettő gazdis...

Na de hogy ki ne fogyjunk...

5 kölyköt tettek ki és kerültek így gyepire.

Nagy nehezen lett ideiglenesük, de hamar kiderült, hogy parvósak. 2 nap alatt 2 kölyök meg is halt, egyiket el kellett altatni, a másik a sürgősségire menet.

A maradék 3 átkerült hozzám...újabb 2 nap, újabb 2 kölyök...egy maradt meg és úgy néz ki ő kitart, egyre jobban van, bár akadnak problémák...

Mi csak úgy adunk örökbe, hogy felnőtt ivartalanítva, oltásokkal, chippel, örökbe fogadásival, kölyköt pedig kölyök oltásokkal, chippel, ivart. kötelezettséggel (nyilván ellenőrizzük, ha nem történik meg meghatározott időn belül, visszakerül hozzánk, bár ilyen nem történt).

Illetve későbbi kapcsolattartással, ellenőrizhetőséggel, bár az első 3-4 hétben sosem megyünk el, nem zavarjuk össze a kutyát...

Ideiglenesnek lenni jó, de ugyanakkor nagyon nehéz. Nem mindenki alkalmas, ez tény...de régen én is azt hittem, nem tudnám csinálni...és mégis...