Te visszaadnád a 3 hónapja befogadott kutyát? Lehet, hogy számonkérik rajtam! (? )

Ismét 11. vagyok és itt be is fejeztem a kommentelést, mert kedves kérdező te csak támadni tudsz, holott segíteni próbáltam én is.

"A többieknek csak annyit, hogy könnyű olyan helyzetben ítélkezni, amiben nem vagytok érintettek."

Egyrészt ki ítélkezett??? Itt van, amit még tegnap este írtam: "Kicsit rosszindulatú és támadó vagy most, holott senki sem hordott le, hogy milyen szörnyű ember vagy, mert érthető, hogy megszeretted a kutyát..." Én személy szerint nem ítéltelek el, egész egyszerűen nem egyezik a véleményünk, de észérvekkel próbáltalak meggyőzni, te viszont csak dobálózol azzal, hogy mennyire nem értünk meg téged.

Az elég bosszantó, mikor normális hangnemben kifejtem a véleményem és mivel nem egyezik a tiéddel csak azzal tudsz jönni, hogy te szegény, szerencsétlen, meg nem értett ember vagy, akinek ne pofázzon senki, mert csak ő értheti, hogy milyen helyzetben van, mivel a többiek nem találtak még kutyát az utcán, így nem voltak ilyen helyzetben. Hallottál már olyanról, hogy empátia? A te szavaiddal élve: próbáld ki egyszer, csodálatos dolog! Én szociális munkás vagyok és olyan helyzetekben kell segítenem az embereknek, amiben még soha nem voltam, de át tudom érezni a súlyát és tudom, hogy min mennek keresztül. Eddig érdekes módon még egyik kliensem sem vágta a fejemhez, hogy ne okoskodjak olyanban, amivel saját tapasztalatom még nem volt. Ez pusztán intelligencia kérdése. El kell tudni fogadni mások véleményét és segítségét, főleg, ha te kérted azt.

"És ez nem igaz, hogy nem lehet beletörődni a kutya elvesztésébe..."

Akkor miért nem adod vissza és nyugszol bele? Vagy rád ez nem vonatkozik, csak akkor, ha te veszted el a kutyát?

"...mivel egy csontosra fogyott, sebekkel teli kutyáról beszélünk (az orrán még most is ott a nyom), ezért nem igazán jutott eszembe, hogy annyira jó helye lett volna..."

Ezt most komolyan gondolod? Honnan tudod, hogy mióta volt az utcán és mik történtek vele? Ne beszélj már butaságokat!

Sajnálom, hogy most már én is kicsit cinikusabban reagálok, de bosszantó, hogy te viszont semmire sem reagálsz abból, amiket leírtunk/leírtam, csak egyet hajtasz, mint a pereces. Ha így látod jónak, akkor tartsd meg a kutyát és ha el tudsz számolni a lelkiismereteddel, akkor ne add vissza, akkor sem, ha tudomást szerzel róla, hogy keresik. Remélem a kutyának hosszú és boldog élete lesz veled és sok örömöt fogtok szerezni egymásnak!

Ha az én kutyám lenne, előbb elveretnélek valakikkel és csak utána perelnélek be :)

A jogi procedúrát mi megpróbáltuk kideríteni egy jogásszal (volt egy lány, akinél már 2 éve volt a befogadott kutya és ő játszott el a gondolattal, h mi lenne ha valaki megjelenne bizonyítékkal, h az ő kutyája. Ekkor ástuk bele magunkat a jog útvesztőibe). Jelenleg nincs olyan tv ami szerint mennyi ideig kérheti vissza a gazda a kutyát, és hiába van a te nevedre chippelve, sajnos a petvetdata rendszer a jogban nem bizonyít semmit. Ez a ciki.

Ha találnék egy kutyát, akit nagyon szeretnék megtartani, következőket tenném:

1., Azonnal orvoshoz vinném, megnézetném van-e benne chip.

2., Hirdetném mindenhol, szólnék a környékbeli menhelyeknek is, fényképes hirdetéssel tegyék fel a honlapjukra. Vagy éppen a menhelyen lenne addig a kutyus és látogatnám.

3., Ha letelt a 2 hét, örökbefogadnám.

Ez a MINIMUM, amit megtehet az ember, belegondolva abba, ha az ő kutyája tűnik el, hogy érezne.

De te sajnos nem látod a fától az erdőt.

Én belegebednék, ha bármilyen oknál fogva eltűnne a kutyám. És abban is biztos vagyok, ha megtudnám, hogy valakinek megtetszett és nem akarná visszaadni, kikaparnám a szemeit. (Persze hozzáteszem, chipes, bilétás kutyám van).

Szia!

Figyu szerintem annyival tartozol magadnak, a kutyának és a hirdetőnek, hogy felkeresed, megkérdezed, ez-e az a kutya.

És ahogy a kis 3 kilós kutya új gazdája is mondta, megnézed, milyen körülmények között tartották a kutyást.

Ha valóban jó gazdái voltak, kutya kötelességed visszaadni nekik.

Ha nem, emberi módon megtárgyaljátok.

Viszont nekem 4 kutyám van, ebből 1 annyira hétköznapi keverék, hogy bármelyik falusi néninek lehetne a soha nem sétáltatott kutyája.

Egyszer bekerült a gyepire, mert valaki nyitva hagyta a kapunkat, és mint a gyepmestertől megtudtuk, egy "kedves" ember addig befogva tartotta, amíg a gyepmester érte nem ment. (Ő meg naná, hogy ment, hiszen utána tőlem 10.000 forintot kérhetett, hogy visszakapjam a kutyát, aki mellesleg chipes, oltott, ivartalaníttatott...)

2 hétig (addig fel nem foghatom miért, nem hívtak fel, hogy meg van a kutyám) minden nap autóval jártam a környéket, de még a környező falvakat is és sírva kiabáltam a kutyám után, mindenkitől megkérdeztem,látták-e, az összes létező netes helyre feltöltöttem a képét...

Ne tudd meg, milyen poklot éltem át, hiszen nem tudtam, él-e, hal-e, befogadták-e, jó helyen van-e, megsérült-e,...

"Mezei keverék" kinézete alapján senki nem gondolhatta volna, hogy agilityzem vele, a kertben én magam építettem egy agility pályát (21 éves lányként), minden nap erdőben sétálunk gyalog vagy bringával, ha áruházban vagyok, nem bizsut nézegetek, hanem kutyajátékot, hogy mivel lephetném meg a kutyáimat.

Ha nem a gyepin lettek volna, hanem valaki befogadja, és felhív, hogy meg van a kutya, hálám a sírig üldözte volna, de tényleg...

de ha nem akarja visszaadni (mellesleg nem lett volna választása, mert ha Pocak meglátott volna, nem kérdés, hogy jön velem), esetleg fizikailag akadályoz abban, hogy elvigyem a kutyám, akkor minimum beperelem, de az is lehet, hogy nem lettem volna ilyen türelmes, hanem más módszerekhez folyamodom.

Egy biztos, hogy köszönte volna meg, amit tőlem kap.

De egy másik dolog:

Gyerekkoromban befogadtunk egy gyönyörű kuvasz keveréket és a kölykét.

Imádtuk őket az öcsémmel, hetekig nálunk voltak.

KISGYEREKEK VOLTUNK.

És egyszer csak jött az eredeti család, hogy úristen, de jó, hogy meg van a kutyájuk, az ő gyerekeik már pirosra sírták a szemüket értük...

Sajnáltuk, hogy nem tarthatjuk meg őket, de gondolkodás nélkül visszaadtuk.

Nekiállhattak volna k.csögösködni a szüleim, hogy de márpedig a mi gyerekeink is sírnának értük, voltak olyan kulturáltak meg normálisak, hogy ezt nem tették.

Helyette elmagyarázták nekünk, mi a helyzet, mi pedig gond nélkül elfogadtuk.

IGAZAD VAN ABBAN, HOGY EGY KUTYA NEM TÁRGY.

DE ÉPP EZÉRT NEM DÖNTHETSZ ÖNKÉNYESEN A SORSÁRÓL!

(Amúgy utána évekig nem volt kutyánk. Cicáink voltak...

Végül egy nap a szüleim beállítottak a matektanárom 2 éves KÁJ szukájával. - A tanárom költözés miatt nem tudta megtartani. Sokkal jobb érzés volt, hogy tudtuk, itt már nem történhet semmi, Ő a miénk, mi az Ővé, hidd el, sokkal jobb így kóseren a dolog.)

Tudom, mennyire rossz belegondolni, hogy elveszítheted.

Nálam is volt 2 hónapig egy vizsla.

Mindenhol hirdettem, jártam vele a környéket, semmi.

Valahogy elkerültük egymást a gazdival, pedig őrülten kereste.

Csokinak neveztem el, hatalmas forma volt, nagyon imádtuk egymást.

Látszólag nem is hiányzott neki a gazdi...

Amikor viszont vééégre becsöngettem (tök véletlenül) a gazdáihoz, Csoki úgy felejtett el, mint a szél, és olyan örömtáncot járt a gazdáival, hogy majdnem megkönnyeztem.

Gondolkodj el ezen...

11-es válaszolónak.

Én veled teljes mértékben egyet értek. Azt, hogy a kutyának is vannak érzelmei inkább a kérdezőnek szántam. :-)

Kérdező!

Én az Illatosról fogadtam örökbe egy fajtatiszta yorkit. ( tetovált ) Nem fiatal már nagyon kövér volt mikor sikerült elhozni. Beteg. pajzsmirigyes, plusz a sitten összeszedett egy fasza tüdőgyuszit. ( a vizes betonon ezt nem nehéz beszerezni )

Majdnem meghalt amikor végre sikerült kiharcolnom onnan, és még így is vállaltam a gyógyíttatást.

Azóta eltelt egy év, kiskutya köszöni szépen még él, igaz gyógyszerekkel, de jól érzi magát.

Mégis azt mondom, ha netán felismerné valaki, hogy az övé, és tud képeket mutatni róla, azonnal vissza adnám, ha a gyógyszereit meg tudná venni havonta.

És nem tudom honnan veszed, hogy bárki is ítélkezett? Szerintem nem vagy tisztában mit is jelent ítélkezni... De mindegy lényegtelen.

Az a baj, drága kérdező, hogy te meg a másik oldal helyzetébe nem gondolsz bele. Lehet, hogy egy hónapja elveszett már a kutya, azért volt sovány és tele sebekkel. De lehet, hogy egy három éves kislány várja haza a játszópajtását, vagy egy öreg néni az egyetlen társát. De bárki is az, nincs több jogod a kutyához az eredeti gazdájánál és pont.

Még mindig az a bajom veled, hogy képtelen vagy beleélni magad a másik fél helyzetébe, és elfogadni, hogy esetleg tényleg önhibájukon kívül szökött és, és véletlenül pont nem keresték arrafelé a kutyát, amerre te jársz, mert három faluval arrébb laknak. Csak akaratoskodsz, hogy megtaláltad, ezért a tiéd. A kutya nem egy ezres a földön, amit megtalálsz aztán a tiéd, nem egy tárgy, amit bitrokolhatsz. Ő egy élőlény, aki talán tartozik már valakihez, hiába érzed úgy, hogy most már a tiéd.

Nagyon sajnálom, hogy olyan korlátolt gondolkodású ember vagy, aki képtelen abba az egyszerű dologba belegondolni, hogy mi lenne, ha ő lenne a másik oldalon.

Ezt olvasd el és szállj magadba kicsit.

"Mikor hozzánk kerültél alig voltál 10 hetes kicsi mackó. A lakásban tartottunk Rocky - a yorki nagy bánatában. Mi borzasztóan örültünk neked! Hatalmas feladattal érkeztél hozzánk, nem kevés elvárással. Egy óriási űrt kellett betöltened, amit Dafy a másik rotink elveszítése okozott nekünk. Remek kis kölyök voltál! Szófogadó, engedelmes, könnyen tanítható. Adolfnak keresztelt el a tenyésztő, akitől hoztunk, így mi sem akartuk megváltoztatni a neved. Sosem felejtem el azt a jelenetet neked, mikor igyekezted magad összepréselni, hogy Roky kosárkájába beleférj. Sajnos sehogy sem jött össze. Valamid mindig kilógott belőle. Roky nehezen fogadott be a „kegyelembe”, de szerencsére mérhetetlen türelmed, kitartásod és szófogadásod idővel eredményt hozott.

Gazdáid telken építkeztek, ahova már tervezték a birodalmadat. Közben egy nem várt esemény történt. Örökbe fogadtak a telekre egy szuka kutyát. Öt Dönci névre keresztelték, megmentve őt attól, hogy állatmenhelyre kerüljön. Dönci pár hónappal volt idősebb tőled. Mikor kivittünk a telekre, és kiszálltál a kocsiból, szinte „lábujjhegyen” sétáltál, hogy ha csak fél centivel is, de magasabbnak tűnjél a staffordtól. Persze, akkor még mindketten növésben voltatok. Idővel szép nagy fiúvá nőttél! Nagyon sok csínytevést követtetek el ti ketten! A mesteremberek szerszámai el-eltünedeztek…A frissen festett falat újra kellett festeni a garázsban. A gerendák tartóoszlopait megrágtátok…És még sorolhatnám a csínytevéseitek sorozatát. A macskák, sünök bizonyára sokat tudnának erről mesélni..

De végre megtörtént a csoda! Gazdiék egybekeltek és odaköltöztek a házhoz!

Sosem felejtem el nektek a boldog perceket, amiket adtatok! A kutyasétáltatás, a labdajáték, rongyozás örökké a szívemben fog élni.

Dönci! Igen te voltál az aki sokkal érzékenyebb voltál rám, és ami bennem zajlott. Elsőként értetted meg, hogy valami változás; valami furcsa esemény előtt áll a mi kis családunk.:) Mikor a lépcsőn ülve meredtem előre és néztem Adolf játékát a labdával, te odaültél mellém, és a fejed az ölembe tetted. Orroddal óvatosan megbökted a pocakomat és rám néztél azokkal az okos barna szemeiddel. Tudtad, hogy többről van itt szó. Igen, anya leszek!:) Onnantól kezdve, nagyon figyeltél rám. Megértetted, hogy már nem ugrálhatsz, nem „nyúzhatjuk” már úgy egymást, mint annak előtte…Értetted, tudom; hiszem.

Mikor megérkezett az új családtag, te nagyon figyelmes voltál, és óvatos. Fiam babakocsija mellett mindig óvón feküdtél. Mikor a kis lurkó négykézláb közlekedett a teraszon, te óvatosan közeledtél hozzá. Tisztában voltál talán azzal, hogy meg is ijesztheted a picit. Szinte kúsztál, kérlelve őt, hogy figyeljen rád. Azt hiszem a szerelem itt indult..:) Fiam melletted nőt fel. Minden kívánságát lested. Az udvaron a csetlő- botló csecsemő támasza voltál. Vadászni, kerítést mászni tanítottad őt. Hozzád bújt mindig, mikor kint játszhatott az udvarban. Együtt jártunk sétálni is. Te, aki míg én sétáltattalak sosem fogadtál szót a pórázon, mert össze vissza kacsáztál, a gyerek mellett póráz nélkül is lábánál, hozzá simulva sétáltál. Terelgetted, nehogy letérjen a járt útról…Azt is megérezted, mikor ismét terhes lettem. Őt is nagyon vártad, rá is nagyon figyeltél mindig. A kicsi fiam, nagyon félt tőled, mert számára nagyon „hatalmas” nagy kutya voltál…De pár kúszás, bohóckodás és a bájod levette ezt a kisfiút is a lábáról. Mikor ő tanult menni, neki is segítettél, féltve őt is, nehogy elessen. Mellettük voltatok Adolffal, mikor a két kis törpe ember felfedező útra indult az udvarban. Óvtátok őket a szúrós bokroktól; csalánoktól…Bár neked sosem voltak igazi kölykeid, de úgy érzem minden szeretetedet a fiamnak szántad. Mintha ők lettek volna a te fogadott „gyermekeid”…

Köszönöm nektek, hogy így vigyáztatok rájuk!

Ezeket a boldog éveket nem lehet szavakba önteni! Nehéz megfogalmazni mindazt, amit ti adtatok nekünk ez alatt a csekély 6 év alatt…

Azt az űrt, ami az eltűnésetek után itt hagytatok, leírhatatlan. Nem telik el nap, hogy ne gondolnánk rátok. A fiúk is sokat emlegetnek titeket!

„Anya! Hova tűnt Dönci és Adolf?” „Nem tudom kisfiam.” „Mért mentek el anya? Ugye hazajönnek?”

„Kicsim, remélem!”

A másfél éves törpe még nem tud beszélni. Gyakran odatotyog a házatokhoz…benéz….és közli: „Vaú-vaú EEEEEE….”

Igen, eltűntetek, de tudnotok kell, hogy nagyon szeretünk, s hazavárunk mindannyian!

Még a kis hisztis, és féltékenykedő Roky is hazavár titeket! Gyakran odamegy a házatokhoz, benéz, megszaglássza a tányérotokat…és szomorúan lefekszik az ólatok elé…

Tudom, hiszem, hogy ott vagytok valahol. Valahol gondotokat viselik, de tudnotok kell,hogy keresünk titeket; hazavárunk benneteket! Üres az életünk nélkületek!

Kérlek titeket, segítsetek, hogy ők hazakerülhessenek!

[link]

[link]

"

Tudod valaki ennyire várja haza az elveszett kutyáit, a könnyem kicsordul, amikor olvasom. Az ő kutyáikat ellopták. Egy közös van benned és abban az emberben, aki az ő kutyájukat ellopta. Mindkettőtökben az EMPÁTIA egyenlő a NULLÁVAL.