Hogyan dolgozzam fel, hogyan kezeljem ezentúl a szakmám, hogy tegnap kivégeztünk két kutyát?

Nagyon nehéz nekem ebben állást foglalni, mert csak a döbbenet és a gyász, amit érzek, valószínűleg a tulajdonosok helyett is.

Az állatorvossal jó lett volna megbeszélni ezt, de vele nem tudtam. Ugye amikor kiderült, hogy mi pontosan a helyzet, akkor ott voltunk a család nappalijában, és nem állhattam neki megvitatni az orvossal, hogy ez egy gonosz, lelketlen család, és szerintem ne vállaljunk ebben részt, ugyanígy neki sem volt alkalma velem beszélni arról, amibe kerültünk.

Szerintem nem az orvost lehetne elsősorban terhelni a felelősséggel, mert egyrészt félrevezették, másrészt tényleg úgy van, hogy ha nem az injekció, akkor még elárulva is érezné magát a család, hogy még az orvos is cserbenhagyta, és jogtalan felháborodásukban jogosnak érezték volna, hogy akkor kevésbé humánus módszert válasszanak. Én legalábbis ezt szűrtem le.

A nő erőltette annyira, a férjen látszott, hogy meg lehetne győzni, ha lenne merszünk szembeszállni a nővel, de legfőképpen, ha tudtunk volna előrukkolni valami más lehetőséggel, a kiképzőn kívül, ugyanis az látszott, hogy a szakembert nem vállalnák fel...

Ehhez képest a nő oda se tolta a képét... csak a végén bukkant fel újra.

Miután elmentünk, a kocsiban próbáltam erről beszélni az orvossal, de lezárta annyival, hogy hagyjuk ezt most, mert elsírja magát. Ma nem voltam gyakorlaton, de nem is tudom, hogyan kérdezzem meg, hogy lett volna-e alternatíva, végtére sok embert ismer, állatvédőket, kiképzőket, mert egyértelműen gondolni sem akar többet a tegnapra.

Viszont azt tudom, hogy az ő kiképző ismerőse is túl van telítve, legutóbb, amiről tudok, hogy közel 10 mentett kutyát rehabilitált a saját otthonában, a saját kutyái mellett (akik szintén örökbefogadottak), és biztos nem tudott volna még kettőt hazavinni.

Nagyon köszönöm, hogy írtatok, mert ezzel kicsit könnyebbnek érzem magam, beszélni nincs kedvem róla, főleg nem az ismerőseimmel, így végre valahogyan el tudtam rajta gondolkozni, reálisan is. Köszönöm szépen mindenkinek!

Szerintem nem fogják visszakapni... A legtöbb pofont mindig a jók kapják...

Csak azt nem tudom, mit lehet tenni, ha még egyszer meglátok náluk kutyát.

Az állatorvossal, sem magammal nem jutottam dűlőre. Dühös voltam rá, hogy nem menti ki magát, sem engem.

Én nem tudok elszámolni a lelkiismeretemmel, pont azért, mert meg sem próbáltam lebeszélni őket róla, csak sodródtam az orvossal, és azt vártam, hogy ha elég elkeseredetten nézek a férj szemébe, akkor nem bírja majd tovább csinálni, és visszamondja az egészet. Ennyi telt tőlem.

Volt néhány másodperc kettesben, akkor mondtam az állatorvosnak, hogy ne tegye, hagyjuk az egészet, de semmit sem tudott reagálni rá, mert jött is visszanézni ránk a tulaj.

Az elaltatáshoz hozzászoktam, tavaly ősszel az én 14 éves kutyámnál volt szükség eutanáziára, már nagyon szenvedett.

Gyakorlaton is el kellett altatni egy 17 éves kutyát, ő is a végét járta már.

Ilyenkor nagyon nyugodt vagyok, ha csak a kutyára figyelek, mert szinte érzem, ahogy megkönnyebbülnek a kíntól.

Nem viselem én rosszul az altatásokat, ha látom, hogy indokolt, főleg azért, mert egy elütött macskám másfél órás szenvedését kellett végignéznem a kimúlásáig, mert az orvos nem ért oda. A gerince egyik fele fél centivel lejjebb volt, mint a másik fele, és hátul folytak ki a belső szervei. Már puskáért könyörögtem egy szomszédnál, hogy vége legyen...

Ilyenkor csak a gazdi miatt nehéz. Annál a kutyánál nehéz volt felfogni, hogy ez volt az utolsó kutya az életében, egy hosszú és csodálatos korszak vége, mert a néni is idős volt, és ő felfogta, hogy nem etikus új kutyát vállalnia... Ezeket könnyűszerrel feldolgozom, tudom, hogy mi vagyunk a megváltás. De tegnap inkább mocskosnak, undorítónak éreztem magam...