Hogy tudnám feldolgozni a kutyám halálát?

A kutyám februárban pusztult el. Egy Berni pásztor volt. Ő volt az első kutyám a 6. születésnapomra kaptam és mindennél jobban szerettem, nincs testvérem ezért ő volt nekem az egyetlen aki mindig velem volt. Nagyon szeretett engem a család többi tagjával közel sem volt hasonló kapcsolata, de természetesen ők is szerették. Amikor 3 éves volt eldöntöttük hogy szeretnénk mellé még egy kutyust ha nem vagyok otthon akkor se legyen magányos, úgy döntöttünk hogy pároztatjuk hogy saját kölyke lehessen a kölykök közül pedig 1 et megtartottunk (a másik 3 kölyök pedig ismerősökhöz került jó helyre) amikor a kölykök megszülettek senkit nem engedett oda, morgott és ugatott csak én mehettem oda. Nagyon különleges volt a kapcsolatunk de ő volt az első kutyám úgyhogy érthető. Ezután már 2 kutyám volt teltek az évek és észrevettem hogy lehangolt és nem nagyon eszik. (9 éves volt) elvittük állatorvoshoz, de nem tudták mitől lehet ez ezért bent fogták infúzióra. Ez után azt mondták hogy egy műtéttel ki kell venni a lép-ét, mert be van gyulladva nagyon súlyosan természetesen egyből elvittük műtétre mert mindent megtettünk hogy jobban legyen. 1 hét után hazaengedték de közben látogattuk rendszeresen. Javultak az értékei és az orvosok azt mondták hogy 15 évet is megélhet nagyon boldog voltam. Eltelt egy újabb hét és megint nem evett, de azt mondták a gyógyszerektől jobb lesz. Utána egy nappal nem tudott lábra állni, lebénult a két hátsó lába, összetört a szívem amikor realizáltam hogy soha többet nem tud újra lábra állni, nem akartam elfogadni, de azonnal vettünk neki egy “kerekesszéket” ami kutyáknak való, szerettük volna hogy a lehető leghosszabb boldog életet élhesse, majd a korházból megjöttek a külön vérvétel eredményei mi szerint daganatok vannak a hasában. Azt mondták ezen már nem tudnak segíteni és rögtön el szerették volna altatni, de olyan gyorsan történt minden még el se tudtam búcsúzni. Kaptunk 2 napra elég fájdalom csillapítót a kutyám számára hogy el tudjak köszönni. Ebben a 2 napban végig együtt voltunk és nagyon hálás vagyok hogy el tudtam tőle köszönni. Amikor végül el kellett mennünk az altatásra bementem vele és végig fogtam a mancsát miközben kapta az injekciót, ott voltam vele az utolsó lélegzet vételig és még utána is. Az orvosok nem ajánlották hogy bemenjek az altatásra, de úgy éreztem hogy nem tehetem ezt, nem hagyhatom cserben mielőtt elalszik. Ez mostmár 10 hónapja történt és nem tudom feldolgozni. 2 naponként ha nem mindennap hirtelen rám tör az egész és elsírom magam, mert nem tudom feldolgozni hogy többet nem láthatom. A kölykét, vagyis a másik kutyámat is nagyon megviselte ezért áprilisban hoztunk egy új kutyát ami egy kicsit nekem is jót tett de neki nagy szüksége volt rá. Nem tudom mit tehetnék. Hiányzik.