Más is tapasztalta ezt?

Nagyon imádom az állatokat, tényleg. Állatpárti vagyok, mintsem emberpárti.

Szerettünk volna örökbefogadni egy kutyust, megmenteni az rossz körülményeiből. Nálunk tényleg aranyélete lett volna, komolyan. Tudom sokan mondanak hasonlóakat, de én évek óta követem ezeket az állatmentéseket és pont ezért tudom milyen emberek is vannak sajnos. Ezért is utálom már őket ennyire.

Szóval egyrészt emiatt pontosan megértem, hogy miért szűrik ennyire az örökbefogadást.

Másrészt viszont én nem tudnám eldobni az állatomat, ha az enyém lesz akkor ő örökre az enyém és vigyázok rá, szeretem. Van már egy másik kutyunk (ő is mentett). Neki sincs oka panaszra. Nagyon nincs.

Viszont esélyt se kaptunk ebben az esetben. Simán minden is baj volt, amikor kifaggattak. Baj hogy nincs kertes ház, "csak" lakás. Szerencsére elég nagy lakás. Szerintem elég sokan élnek együtt kutyával lakásban, a városokban ez teljesen élhető. Sok sétával, napirend betartása mellett ez élhető a kutyáknak.

Aztán baj volt az is, hogy 8 órát dolgozunk. Hát könyörgöm, mindenki dolgozik. Munka nélkül aligha lehet élni.

A meglévő kutyánk mellé sem akarták odaadni, mert nem fogják bírni egymást. Bocsánat, de ezt hagy tudjam már én. Én ismerem a saját kutyámat, hogy milyen. A másik kutyát még persze nem, de én nem hiszek ebben a nem lehet összeszoktatni őket dologban. Csak türelem és idő, még a nehéz esetekben is. Konkrét példa van a közvetlen környezetemben, ahol tök jól kijönnek az állatok egymással, pedig rájuk is lehetett volna azt mondani, hogy nem, nem fog menni.

Tényleg én értem az ő oldalukról is, de közben meg én érzem magam rosszul és mintha sz*r ember lennék, pedig én csak segíteni akartam egy állaton, hogy jobb élete legyen. Olyan megalázónak éreztem az egész felmérést is, majdnem hogy kiabált velem tudálékosan a nő, amikor először beszéltünk.

Rettentően csalódott vagyok és most kicsit elment az önbecsülésem is, mert mintha azt rakta volna a fejembe, hogy én nekem nem való kutya és ne tartsak, mert rossz neki.